Tulajdonképpen nem árult zsákbamacskát Geraint Thomas, amikor 2023-ban kétéves szerződéshosszabbítást írt alá az Ineosszal: már akkor megpendítette, hogy ezek lesznek az utolsó évei a profi kerékpársportban. A veterán walesi be is váltotta „ígéretét”, a hét elején bejelentette, hogy a szezon végén szögre akasztja a bringát. „Gondoltam, itt az idő, hogy hivatalossá tegyük: igen, ez lesz az utolsó évem a mezőnyben. Nem volt egy rossz menet, igaz? Soha, a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy 19 éven át leszek profi versenyző. Sok időm lesz majd a visszatekintésre, de előtte még van néhány nagy versenyem, amire fel kell készülnöm” – írta közösségi oldalán a 38 éves klasszis, aki anno 2006-ban kezdett profiskodni.
Két évtized a legmagasabb szinten ebben a sportágban önmagában megsüvegelendő, eredményei, illetve annak tudatában meg főleg, hogy nem sok híja volt, hogy már idő előtt véget érjen ígéretes pályafutása. A 2005-ös év elején, még ifiként nagyon súlyos edzésbalesetet szenvedett Sydney-ben: az előtte haladó társ kereke menet közben felvert egy úttesten heverő fémdarabot, ami roppant balszerencsés módon először Thomas gumijába, majd a bukás következtében egyenesen a testébe fúródott, berepesztve a lépét és belső vérzést okozva, a szervet el is kellett távolítani. A megrázkódtatások után azonban visszatért, gyógyultan ismét a nyeregbe pattant, és 2007-ben a mezőny legfiatalabb tagjaként debütált a Tour de France-on 19 évesen.
Nagyon más világ volt még akkor az országúti kerékpársport, a mostani, üstökösként berobbanó és húszévesen már háromheteseket nyeregető „tinisztárokkal” ellentétben Thomas is a későn érő típusok közé tartozott. Pontosabban, sokáig inkább segítőként végzett nagyon komoly munkát nagyobb nevű csapattársai árnyékában – országúton legalábbis. A sokoldalú walesi ugyanis pályán már 2008-ban tagja volt a britek Bradley Wiggins-féle aranycsapatának – az üldözéses versenyszámot nyerték meg Pekingben –, címüket négy esztendővel később meg is védték. Az aszfalton azonban csak jóval később kezdtek el jönni a sikerek, akkor viszont igencsak beindultak. Thomas karrierjében a 2015-ös esztendőt tekinthetjük az áttörés évének, ekkor a Svájci Körön második, a Párizs–Nizzán ötödik lett, és immár a Touron is bezsákolt egy top 15-ös helyezést (utóbbit egy évvel később megismételte). Az igazi szenzáció azonban két évvel később, a ’18-as Touron következett be, amikor Thomas olyan emlékezetes versenyzést mutatott be végig a három hét során, hogy végül még az előzetesen toronymagas esélyes csapattárs, a pályája csúcsán lévő és akkor is épp címvédésre készülő Chris Froome is beállt mögé, s ezúttal ő ment érte, nem fordítva. Hatalmas, de nagyon megérdemelt meglepetésgyőzelem lett belőle, ezzel Thomas végérvényesen beírta magát a sportági történelemkönyvekbe, első walesiként vihette haza az ikonikus sárga trikót.
Hazájában nemzeti hőssé emelkedett, a szurkolók híres zeneszámokat költöttek át a nevével, walesi popsztárok írtak róla dalt, a BBC pedig egyórás dokumentumfilmet forgatott a parádés győzelemről. A közönségkedvenc Thomas ezt követően már ott is maradt a legnagyobbak játszóterén, bizonyítva, hogy nemcsak egyszezonos csoda volt: még két-két Tour- és Giro-dobogót hozott össze; tavaly, 38 évesen is még ott ált a pódium harmadik fokán Olaszországban. A szókimondó stílusa miatt is kedvelt cardiffi klasszis a visszavonulása okán azért a szentimentálisabb énjét vette elő, így nyilatkozott róla a BBC-nek: „Gyerekkorom óta arról álmodoztam, hogy a Touron versenyezhetek, s részt vehetek az olimpián, és a győzelem is nyilvánvalóan egy álom volt, de ezt valóban el is érni elképesztő volt. Peking hatalmas volt, az első olimpiám, és ott nyertem az aranyat. De a Tour az, ami megváltoztatta az életemet, mert onnantól mindenhol elismertek. A sárga trikó ikonikus. Bárhová mész a világon, az emberek ismerik sárga trikót, ez szimbolizálja a kerékpározást és annak történetét. Szóval az, hogy én részese lehettem ennek a történelemnek, és meg tudtam nyerni… még mindig meg kell csípnem magam!”
