A profi kerékpáros Richard Gasperotti és néhány barátja csak néhány nappal azelőtt tértek vissza horvát útjukról, hogy a COVID-19 járvány miatt Európa karantén alá került. Mivel a horvát hegyekben kerékpároztak nagyobb kockázatnak tűnt a 90-es években elhelyezett aknamezők kikerülése, mint a Kínából az országba beszivárgó betegség. Vagyis annak tűnt volna, ha tudtak volna róluk…

Egy éjszaka alatt odaértek úticéljukhoz. A Velebit-hegység Tulove Grede csúcsa káprázatos látványt nyújtott, ahogy visszaverte a felkelő nap sugarait. De a csoport öröme nem volt felhőtlen: egyre inkább hatalmába kerítette őket a nyugtalanság, ahogy hajnalodott és kirajzolódott körülöttük a terep. Egyszerre veszélybe került minden, amit elterveztek…

© Miloš Štáfek

A Velebit-hegység nagyjából egy óra autóútra fekszik Zadartól, a gyönyörű történelmi kikötőtővárostól az Adriai-tenger partján. „A 60-as évek Winnettou filmjei miatt választottuk ezt a területet, amiket itt forgattak. Gyerekkorunkban mind imádtuk a trilógiát és a varázslatos táj belénk ivódott.” – magyarázta Richard Gasperotti.

A kátyúkkal teli, rossz kavicsos úton még napkelte előtt felküzdötte magát a társaság a hegyekbe. A fény azonban világossá tette azt, amiről már az elindulás előtt tudniuk kellett volna: az út mentén sorakozó táblák koponyával és keresztbe tett csontokkal jelezték, hogy egy aknamező közepén állnak.

1991 és 1995 között, a horvát függetlenségi háború alatt körülbelül kétmillió aknát telepítettek az országban. Egy évtizeddel a békekötés után még mindig mintegy 250,000 akna feküdt a frontvonalakon. A statisztikák szerint Horvátországban a háború alatt több mint 1900 embert ölt vagy sebesített meg súlyosan taposóakna, a háború vége után pedig több százan jutottak erre a sorsra.

Mivel a Velebit-hegység több ezer sziklából áll, a terület nehezen hozzáférhető, így szinte lehetetlen az itt maradt aknák hatástalanítása. Ráadásul az aknamezők tervei vagy elvesztek, vagy egyáltalán nem is készültek el, így meg sem lehet különböztetni a biztonságos földet a halálos mezőktől. Sajnos a bringás csapat erről az egészről mit sem tudott. Mit csináljanak most? Forduljanak vissza?

© Miloš Štáfek

Szerencséjükre éppen arra járt egy helyi idegenvezető és megállt, hogy megnézze, mire készülnek a kerékpárosok. Azt tanácsolta nekik, hogy maradjanak a kijelölt lejtőn, ami a középső hegység felé vezetett. Annak ellenére, hogy ez egy biztonságos területként volt megjelölve, a furcsa, aggodalmas érzés mindannyiuk fejében ott motoszkált. A hőmérséklet lassan kúszott 4 fok fölé és a csapat reszketett a 80 km/órával fújó szélben. Miközben a kerékpárokat maguk mellett tolták fel a meredek lejtőn, mindenkinek volt elég ideje azon agyalni, mi lesz, ha egy rég elfeledett aknára lépnek. „Hittünk az idegenvezetőnek, de a sziklákhoz rögzített vörös táblák a koponyákkal arra késztetettek, hogy többször is újra átgondoljuk a tervet. A sziklák közötti biciklizés sokkal kevésbé volt szórakoztató, mint ahogy azt a Google Maps fényképei alapján elképzeltük.” – mesélte Richard.

Következő nap, amikor az éjszakai vihar végre elcsendesült, fogták magukat, visszapakoltak a kocsiba és 200 km-et hajtottak észak felé, hogy egy új környéket fedezzenek fel. De ez már egy másik történet.