Alváshiánnyal, fájó üleppel, valahol a hallucináció és a kimerültség határán az ultra bringások messze túllépik a fizikai határaikat. Az ilyen ezer kilométeres versenyeken egészen másfajta ellenféllel küzdenek: a saját elméjükkel. Az a hang belül, ami ezernyi okot sorol, hogy miért kéne lassítani vagy feladni, már egy egynapos versenyen is elég nehézséget okoz. Elképzelhetetlen, hogy bírják ezt az ultra távon versenyzők.
Talán tényleg át kell élni egy ilyen kihívást, ahhoz hogy megtudd, mi az, ami nálad működik. Épp ezért most átadjuk a szót a tapasztalt veteránoknak. Van, ami magától értetődőnek tűnhet, más dolgok pedig meglepőek – és ahogy olvasgattam a beszámolókat, egyre inkább kedvet kaptam hozzá, hogy egyszer én is kipróbáljak egy ultra távot!
A hullámvölgyek elmúlnak
„Rengeteg a mélypont és a csúcspont, és előbbiek igazi kihívások. De én már sok versenyen vagyok túl, úgyhogy tudom, hogy ezek a nehéz pillanatok nem tartanak örökké. Elfogadom, hogy a következő egy óra nehéz lesz – de túl leszek rajta. Folyamatosan figyelem magam: ha mindent beleadok, nem lesz baj. Emlékeztetnem kell magam erre. Néha zenét vagy hangoskönyvet hallgatok, bekapok valami finomat – apróságok, amik javítanak a hangulatomon. Próbálom elkerülni a negatív gondolatokat, mert azok nem segítenek. Amint túl vagyok a sötét órákon, mindig jön valami szép pillanat, és gyorsan rájövök, milyen szerencsés vagyok, hogy átélhetem ezeket” – Lael Wilcox (@laelwilcox)
Olyan, mint egy újszülött babával élni
„A legtöbb gondot az oldja meg, ha egyszerűen tovább pedálozol. Olyan, mint egy újszülöttel élni. Csak pár dolog jelenthet problémát: éhes vagyok? Álmos vagyok? Szomjas vagyok? Ki kell mennem vécére? Gyorsan rájöttem, hogy a nap bizonyos szakaszaiban jobban teljesítek. Éjjel és reggel tudok a legjobban menni, délután viszont belassulok és jön a fájdalom. Mivel ismerem ezt a mintát, vagy gyengédebb vagyok magammal, vagy szigorúbb – de mindig tovább megyek és keresem a megoldást” – Emily Chappell (@emilyofchappell) az Outside Magazinnak.
Játék a saját elméddel
„Éjjel, ha meglátsz egy villogó lámpát, az agyad azonnal vadászmódba kapcsol. Mintha valami átkattanna, és azt mondanád: ‘csináljuk’. Trükközni kell saját magaddal, hogy motivált maradj. Könnyű beleszokni a túrázós tempóba, amikor lazábbra veszed, többet pihensz – és el is indultál a lejtmeneten” – Sherry Cardona (@sherry.cycling)
Hallucinációk
A hallucináció nem ritka, ha egy ultra verseny több mint két éjszakán át tart. Íme, mit mondott Lachlan Morton a 720 km-es Badlands gravelverseny után, amit Dél-Spanyolország sivatagos tájain rendeztek:
„A második éjszakán kezdett igazán elborulni minden. Azt hittem, valaki ott hagyott egy bőröndöt az út szélén. Zenét hallottam. Körbenéztem, kerestem azt a kisvárost, ahonnan a zene szólt. Kezdtem aggódni. Tisztán láttam a csillagokat, de úgy éreztem, mintha egy tetőt alkotnának közvetlenül felettem. Az idő teljesen lelassult. Öt perc olyan volt, mintha negyvenöt lett volna. Mintha megrekedtem volna egy végtelen pillanatban.” – Lachlan Morton (@lachlanmorton), The Sunday Times
A kudarctól való félelem
„Amikor megsérülök, vagy minden rosszul megy, feleslegesen dobálsz rám Mohammed Ali idézeteket. Ne mondd, hogy gondolkozzak pozitívan! A kudarctól való félelem sokkal erősebb, mint a siker inspirációja. Fontos, hogy nevén nevezzük a dolgokat – és hagyjuk már azt, hogy mindenáron pozitívnak kell maradni! Ez nem segít.” – Mark Beaumont (@mrmarkbeaumont), Crisis What Crisis podcast
Egyszerre egy óra
„Óránként haladok, élvezem a tájat, figyelek a testemre, elfoglalom magam azzal, hogy kaját, vizet és alvóhelyet keresek. Ha a teljes távra gondolnék, sosem érnék a végére. Lesznek rossz napok, amikor szenvedek, és nem megy jól. De mindig haladok tovább, és nem hagyom, hogy a mélypontok megállítsanak. Az érzelmek teljes skáláját át fogod élni egy ilyen a verseny alatt – a hangulatod akár percről percre is változhat” – Steffen Streich (@steffen_streich), Outside Magazine
