De ezek a kivételek. Ha egy film fő vonzereje a feszültség és a meglepő végkifejlet – ahogy bármelyik jó kriminek, nem látom értelmét többször megnézni. Ha az elején tudjuk, ki a gyilkos, az megöli a filmet, és nem is akarjuk végignézni. Szerintem legalábbis a legtöbb ember így van ezzel.
És ez vonatkozik a sporteseményekre is. Miért néznénk meg egy foci- vagy kosármeccset, ha tudom, ki nyeri? A legtöbb ismétlés csak a kiemelt pillanatokra és a gólokra koncentrál, mert ezek érdekes lehetnek, akkor is, ha tudod, melyik csapat győztes. De ez minden.
Ugyanezzel a hozzáállással néztem meg a múltheti Il Lombardia versenyt is, mert tudtam, ahogy mindenki más is tudta, hogy Tadej Pogačar könnyedén meg fogja nyerni. És pontosan ez történt. Igen, érdekes volt nézni, ahogy a UAE Team Emirates üldözte a szökevényeket és fárasztotta Pogi riválisait, amíg el nem indult a most már elkerülhetetlen győztes szólószökésére. De ha nem az lett volna a feladatom, hogy írjak a versenyről, talán el is kapcsoltam volna, mert a verseny már eldőlt.
Valójában azt is mondhatnánk, hogy a verseny már azelőtt eldőlt, hogy elkezdődött volna, annyira domináns volt az idei évben a szlovén és csapata. De vajon ez jót tesz a kerékpársportnak? Thijs Zonneveld holland újságíró és kerékpáros határozottan úgy gondolja, hogy nem. „Bármennyire is szépek a szólói, bármennyire is különleges volt az idei szezonja: egyszerűen túl nagy a fölénye” – írta az AD-ben.
„Talán, csak talán, várni fog az utolsó emelkedőig” – folytatta. „Vagy egy utolsó sprintre néhány másik versenyzővel indul el, hogy kicsit izgalmasabbá tegye a harcot. De legyünk őszinték: ennek az esélye nagyjából akkora, mint hogy hétvégén fasírt hullik az égből. Valószínűbb, hogy Tadej Pogačar 50 kilométerrel a cél előtt megindul. Vagy akár 80-nal. És ha úgy érzi, már a közvetítés kezdete előtt eltűnik.”
Ezután elismerte Pogačar lenyűgöző szezonját, mely szerinte is “történelemkönyvekbe való”. De hamar más irányt vett a cikk. „Majdnem minden jól alakult számára. Nem betegedett meg, nem bukott, soha nem volt pechje a kritikus pillanatokban, és soha nem maradt le egy mozdulatról sem. Az alapvető teljesítménye olyan abszurd módon magas volt, hogy még csak meg sem tudtuk állapítani, hogy csak jó formában volt-e, vagy csúcsformában. Soha nem fáradt el. Én viszont igen. Tőle. És azt hiszem, nem vagyok egyedül.”
Zonneveld valószínűleg igazat beszél (bár kíváncsi lennék, ugyanezt gondolná-e, ha Pogačar holland lenne). Nem kétlem, hogy a legtöbb kerékpáros rajongó – általában a legtöbb sportrajongó – szeret a győztesnek szurkolni. Végülis ez az egyik legnagyobb vonzereje a sportnak: lehetővé teszi a szurkolóknak, hogy egy időre megszabaduljanak a veszteségérzettől a saját problémáik miatt. Azzal, ha a kedvencük győz, egy kis időre eloszlathatják a gondjaikat, még ha csak egy-két napra is. Boldogan mondhatjuk, hogy Pogačar rajongói egész évben győztesnek érezhették magukat.
Természetesen vannak igazi kerékpáros rajongók is, akik kiváltságnak érzik, hogy életük során láthatnak egy igazán zseniális versenyzőt. Ahelyett, hogy megadná a versenyekre jellemző feszültséget, egy túlvilági ragyogást hoz a sportba, ami nem is rossz helyettesítő. De úgy érzem, hogy sok rajongó kezd egyre csalódottabbá válni a győzelmeinek elkerülhetetlensége miatt. Sok az olyan hozzászólás a SingletrackWorld weboldalon, amiben azt írják az olvasók, hogy unalmasnak tartják a versenyeket, vagy, hogy 20 kilométerrel a vége előtt kikapcsolták a tévét.
Jó példa ez a „crazy-legs” névvel aláírt hozzászólás is: „A kommentátorok azt mondták, hogy 25 győzelem 57 versenynapon. Őrület. Tényleg lenyűgöző, de sajnos meglehetősen unalmas is. Bekapcsoltam a Lombardia-t 45 kilométerrel a cél előtt, és azt láttam, hogy ez nem is verseny, inkább csak egy felvonulás. Az egyetlen dolog, ami legalább egy kicsit izgalmas volt, az a harmadik helyért való harc. Jövő héten világbajnoki pályakerékpár lesz Dániában, szerencsére Pogačar nem versenyez pályán!”
Ez persze nem egy reprezentatív kutatás, de mégis úgy látszik, vannak olyan rajongók, akiknek elegük van és ez egy valós probléma. (Vajon az előre látható izgalom hiánya volt az oka annak, hogy az angol nyelvű Eurosport nem közvetítette élőben az Il Lombardia-t, helyette kisebb versenyeket mutatott? Ha igen, akkor a probléma nagyobb, mint gondoltam.)
Pogačar azon gondolkodik, hogy valamelyik évben mindhárom Grand Tour versenyen indul, és persze győz – ez egy olyan bravúr lenne, amit még soha nem sikerült senkinek megvalósítani. „Gondoltam rá, hogy indulok a Vuelta-n is” – mondta a La Gazzetta dello Sportnak. „De az olimpiai játékokon azért nem indultam, mert pihennem kellett. Giro d’Italia, Tour és Vuelta ugyanabban az évben? Most még nem gondolkodom ilyesmiben, de egyszer talán megcsinálom.”
Egyszer talán tényleg megteszi. Ez minden bizonnyal visszahozná az izgalmat a sportba, különösen, ha Jonas Vingegaard visszatérne a legjobb formájához, és Remco Evenepoel is javítana. Mindenképp megnézném mindhárom Grand Tour-t, hogy lássam, sikerül-e ismét egy történelmi bravúrt elérnie. Akár három Grand Tour, akár nem, ha Vingegaard és Evenepoel valódi ellenállást tudnának nyújtani a Grand Tour-okon jövőre, az jót tenne a sportnak. És ha Evenepoel, Mathieu van der Poel és az újra formába lendült Wout van Aert komoly kihívásokat nyújtana az egynapos klasszikusokon, az is izgalmasabbá tenné az évet. És a csapatoknak sem ártana ellenállniuk az UAE Team Emirates egyeduralmának.
Kár lenne, ha Pogačar vitathatatlan nagysága a sport hátrányává válna, nem pedig a fő vonzerejévé.
