Tulajdonképpen bejött, amit a legutóbbi Vuelta-összefoglalónk végén jósoltunk, mármint Sepp Kusszal kapcsolatban: a hatodik szakasz első kategóriás hegyi befutóját megnyerő, és ezzel az összetett második helyére ugró Jumbo-versenyző valóban ráment a piros trikóra, és két nappal később, egy újabb hegyi etapon meg is szerezte, mi több, az egyéni időfutam, majd a 12. szakasz zaragozai befutója után is őrzi. Ez akkor is nagy szó, ha nem sok az előnye – a második helyen álló Marc Solerhez képest csupán 26 másodperc, de a top 9 is 3 percen belül van –, de igazán hatalmasra akkor növeli az értékét, ha még egy tényt figyelembe veszünk. Mégpedig azt, hogy az amerikai srác idén már letekert két háromhetes körversenyt, hiszen a Girót és a Tourt is teljesítette – mit teljesítette, előbbin az összetett 14., utóbbin a 12. helyen zárt, most pedig vezeti a Vueltát! Ugyanakkor azzal együtt, hogy ez kétségkívül hatalmas és ritkán látható fegyvertény, éppen ez lehet az, ami hosszabb távon visszaüthet a spanyol körön, hiszen a négy hónap alatt tízezer kilométernyi válogatott szenvedés nem embernek való, brutálisan kizsigereli a szervezetet.
Kusst ettől még persze hajtja az adrenalin, elmondta, hisz magában, igenis szeretné megtartani a piros mezt és megnyerni a versenyt, méghozzá úgy, hogy végig érzésből versenyez és az ösztöneire hallgat. Más kérdés, a legtöbben úgy látják (többek között a címvédő Remco Evenepoel is), hogy az aktuális állástól függetlenül a Jumbónál változatlanul Primoz Roglič és Jonas Vingegaard a két fő ember, Evenepoel is őket tekinti fő riválisainak, még ha fél szemmel folyamatosan figyel előre is, Sepp Kussra. Utóbbi egyébként azt mondta, a legjobb esélyük akkor lehet Remco ellen, ha a csapat segítségével el tudják szigetelni, márpedig ha van istálló, amelyik erre képes lehet, akkor az a Jumbo. Evenepoel mindenesetre köszöni, jól van, és csak magával foglalkozik: az időfutamon a második legjobb időt repesztette Filippo Ganna mögött, ezzel alig egypercesre faragta le hátrányát Kusshoz képest, Roglič 27, Vingegaard 73 másodperccel van mögötte – ebből a brigádból gyakorlatilag megjósolhatatlan, ki nevet a legvégén.
Így megy neki tehát az élmezőny a verseny javának, kezdésképpen pénteken a Tourmalet csúcsának. A Tour de France legendás hegyén, a Pireneusokban számos óriási megzuhanást láttunk már, komplett versenyek is dőltek el itt, és most is sok kérdésre választ adhat. Kuss mindenesetre szóban igyekezett csökkenteni a pénteki nap jelentőségét, mondván, a Tourmalet szerinte egy kicsit túl van „hájpolva” – nos, az egyik legjobb hegyi menőként ő nyilván nem retten meg tőle, ugyanakkor tényleg óriási kérdés lesz, hogy a naptári év harmadik Grand Tourján meddig bírják a lábai. Főleg, hogy rögtön másnap jön majd egy újabb, több mint 4600 méter szintet tartalmazó kőkemény hegyi etap, és akkor még nem szóltunk az utolsó héten az Angliruról és a három első kategóriás heggyel nehezített 18. szakaszról…
De ami minket legalább ennyire érdekel, az Valter Attila szereplése, aki ezen a Vueltán félreérthetetlen bizonyságát adja, hogy végleg felnőtt a Jumbo szintjéhez, vagyis az elit elitjéhez. A magyar bajnoki trikós úgy van ott az összetett 21. helyén, hogy közben végig komoly segítséget nyújt élmenő társainak, és mint mondta, eddig az összes etapon meg tudta csinálni, amit a csapatvezetés feladatául szánt – nem csoda, hogy dicsérik is rendesen társak és vezetők egyaránt. Akármi is lesz ennek a Vueltának a vége, az már most kijelenthető, hogy Ati végképp megérkezett oda, ahova mindig is vágyott, vagyis a sportág legjobbjai közé.
