Sűrű hete van Valter Attilának, aki a Baszk körön szerzett top 30-as összetett helye után rövid egymásutánban három nagy egynapos klasszikuson szerepel: az Amstel Gold Race-en segítőként is hozott egy remek 22. helyet, a La Fleche Wallonne-on a 39.-ként ért célba.
A Visma magyar klasszisa közösségi oldalán boldogan újságolta, hogy az Amstelen végre újra teljes szívéből élvezte a versenyzést: mind az egyéni, mind a csapattaktika működött, annak ellenére is, hogy féltávnál belekeveredett egy nagy bukásba. Emiatt kerékpárt is kellett cserélnie, de szerencsére olcsón megúszta, utána felért a mezőnyre, és úgy lett végül 22. segítőként, hogy a kijelölt emelkedőt még a top tízben kezdte! Az újabb elképesztő támadást bemutató Tadej Pogačarral végül sem ő, sem más nem volt képes tartani a lépést, de összességében talán elmondható, az Amstel volt idén az első olyan verseny, amellyel Ati igazán elégedett lehetett, hiszen eddig az egész Visma csendesebb a tőlük megszokottnál (idén eddig mindössze 12 győzelem, inkább kisebb versenyekről).
Ebben persze szerepet játszhat Jonas Vingegaard sérülése is, a dán klasszis lassan épül fel agyrázkódásából, de a legfrissebb hírek szerint immár újra teljes erőbedobással készül, és minden erejével a júliusi Tour de France-ra fókuszál, hogy ott megpróbáljon valahogy visszavágni a változatlanul verhetetlennek tűnő Pogačarnak.
Ám közben valami egészen más is lehet a Visma visszaesésének háttérben. Erről a holland sztáristálló korábbi versenyzője, Tom Dumoulin osztott meg egy nagyon érdekes elméletet, pontosabban feltette a kérdést, vajon hol húzódik meg az egészséges egyensúly a modern kerékpározásban a tudományos adatelemzés és az emberi-edzői teljesítmény között? A belga Het Nieuwsbladban megjelent interjút az Eurosport szemlézte magyarul, és ebben a korábbi világbajnok, Giro-győztes, a három éve, alig 31 évesen visszavonult klasszis érdekes megközelítésből vizsgálja a kérdéskört.
A korábbi évek Visma-sikereinek titkáról testközelből tudott beszámolni, mint mondta: „Az adatvezérelt munkamódszerükkel évek óta óriási sikereket érnek el. Ez a megközelítés bizonyára sok versenyzőnél működik, de az olyanokat, mint van Empel, Cian Uijtdebroeks vagy épp Christophe Laporte, már egy ideje kezdik elveszíteni. A többség kevésbé teljesít jól – sőt, általánosságban elmondható, hogy csapatként sem teljesítenek úgy, mint a korábbi években. Minden csapatnak, de a Vismának különösen nagy kihívás lesz megtalálni az egyensúlyt az adatok-tudomány, valamint az emberi-edzői munka között.”
Dumoulin emellett konkrét példákat is említ a top sztárversenyzők közül: például pont Pogačart, illetve Mathieu van der Poelt. „A legjobb versenyzők jelenleg azok, akik a legjobban megtalálják az egyensúlyt. Pogačar és Van der Poel is olyan csapatba került fiatalon, ahol arra bátorították őket, hogy hallgassanak a saját érzéseikre. Mathieu továbbra is hatalmas önállósággal rendelkezik. Egészségesen étkezik, minden tudományt felhasznál, de ő maga dönti el, milyen versenyeken indul és milyeneken nem, hol akar jó lenni, és mikor megy el mondjuk egy hétre golfozni. Ha az ember úgy érzi, hogy ő a saját karrierjének a főnöke, akkor a falakon is át tud menni. Azoknál a csapatoknál és versenyzőknél, akik túlzásba viszik a tudományt, ez az érzés egyszerűen nincs meg.”
Valószínűleg ezen a téren is igaz tehát az, ami az élet egyéb területein is, vagyis hogy érdemes megtalálni az arany középutat, és egyik végletet sem túlzásba vinni. A Visma mindenesetre vasárnap újra próbálkozhat, Valter Attilával a soraiban, noha Pogačar formáját elnézve már inkább az lenne a meglepetés, ha le tudná nyomni bárki. Mondjuk, az Amstelen pont sikerült Mattias Skjelmosénak…
Borítókép: EPA/Marcel van Hoorn
