Több konklúziót is hozott a szombati 19. Strade Bianche, ezek némelyike szakmai, némelyike emberi vonatkozású. Hogy Tadej Pogačar minden emberi számítás szerint verhetetlen (Valter Attila ezt jó előre megmondta), azt most nehezített pályán is markánsan bizonyította: egy hatalmas bukás után, vérző sebekkel kidekorálva is adott másfél percet a mezőnynek, ami a tavalyi után újabb Pogačar-gálaesztendőt vetít előre 2025-re is. Valter Ati szép 22. helye meg azt, hogy szerencsére legjobbunk sem felejtett el kerékpározni a télen (a nők között Vas Blanka és Zsankó Petra nem értek célba).
A verseny azonban hozott egy lélekemelő pillanatot is, méghozzá egy élesszemű fotósnak köszönhetően. Jered Gruber a karaván egyik kísérőautójából pillantotta meg, amint az út szélén az olasz bajnok Alberto Bettiol csapat- és honfitársa, a versenynek történetesen UCI-világranglista-pontéllovasként nekivágó astanás Cristian Scaroni mozdulatlan teste fölött görnyed. A fotós Instagramján így írt a rendkívül ijesztő, utóbb végül jól végződő esetről: „Ahogy elhagytuk Lucignano d’Assót, megpillantottam az olasz bajnoki mez gyönyörű színeit az út szélén, meghajolva a porban. Olyan gyorsan haladtunk, hogy csak egy pillanatra kaptam el a jelenetet, de soha nem felejtem el. Alberto Bettiol volt az, ahogy lehajolt teljesen ernyedt (istenem, reméltem, csak eszméletlen!) csapattársához, Christian Scaronihoz, és gyengéden megpaskolta az arcát. Ennyi volt az egész. És ekkor eltűntünk a por és a káosz örvényében. Egy mentőautó jött mögöttünk, így a segítség közel volt, de ez nem enyhítette a mélységes üresség érzését. Csak később láttam, hogy van egy képem a jelenetről (mert tényleg mindent lefényképezek – néha öntudatlanul), és az a részlet, ami igazán megragadt, Alberto bringája volt a kanyarban, sok-sok méterrel távolabb Scaronitól. Visszaszaladt hozzá! Innentől egész nap néztem, hátha van valami hír – de semmi. Azt gondoltam, ez jó jel. Később Ash barátom talált valami banális orvosi jelentést, hogy a sérülései könnyebbek. Nagyon megkönnyebbültem, amikor azt mondta, jól van, nincs kritikus állapotban. Több mint jól van: életben van! A kerékpársport gyönyörű (ez most különösen) és egyben ijesztő is (ez most különösen). De a történetek, amik velünk maradnak – igazából nem tudjuk megválasztani az emlékeinket, igaz?”
Gruber nagy nyilvánosságot kapó beszámolója után egyre több részlet látott napvilágot az esetről. Kiderült, valóban úgy történt, ahogy a fotós tippelte: Bettiol sérült társát látva a bringáját félrelökve gondolkodás nélkül visszarohant hozzá, megpróbálta eszméletre téríteni, és nem mozdult onnan, amíg meg nem érkezett a biztos segítség – ez természetesen azt is jelentette, hogy a versenyének vége. Az olasz azonban nem ezzel foglalkozott, mint mondta, abban a pillanatban eszébe sem jutott, hogy továbbmenjen, ösztönösen cselekedett. „Gondolkodás nélkül mentem segíteni Christiannak, ez volt a legelső reakcióm, amikor megláttam őt és felfogtam a sebességünket – nagyon, nagyon gyorsan haladtunk éppen. Láttam a hatalmas porfelhőt a nagy fékezés és Christian esése után, aztán csak annyit, hogy egy fa mellett fekszik. Nagyon rosszul nézett ki, először azt gondoltam, nincs is eszméleténél. Tövig nyomtam a féket, ledobtam a bringát, és visszaszaladtam hozzá. A csapattársaim elöl voltak, így számomra ez volt a normális reakció. Végülis emberek vagyunk, nem? A kerékpározás valószínűleg a világ egyik legemberségesebb sportja. Rengeteg időt töltünk együtt, Christiant például szerintem többet láttam idén, mint a barátnőmet… Olyanok vagyunk, mint egy család, ő is megtette volna ugyanezt értem vagy bárki másért.”
Mint említettük, a sztori végül szerencsés végkifejlettel zárult: Scaroni eszméleténél volt, csak pokolian fájt a válla, azért nem tudott megmozdulni – Bettiol eleinte az ilyenkor szokásos kulcscsonttörésre gyanakodott, de a vizsgálatok aztán csak vállzúzódást mutattak ki. Minden jó, ha a vége jó, Alberto Bettiolnak pedig egy képzeletbeli Fair Play-díjat már előre megajánlunk az idei évre.
Borítókép: Jered Gruber
