Nézőként, szurkolóként igencsak el van kényeztetve manapság az egyszeri kerékpárkedvelő. Elvégre a kivételes zsenik és szupertehetségek korát éljük: természetesnek vesszük, hogy a főszezonban szinte hétről hétre láthatunk egymás ellen csatázni Pogačarokat, Rogličokat, Evenepoelokat, Bernalokat, Van Aertokat, van der Poelokat, Gannákat; és szerencsére még folytathatnánk a sort hosszasan. A nagy országúti generációváltás magával hozta azt a tendenciát, hogy – nem kis részben az említett extraklasszisok miatt is – napjainkban sokkal hamarabb „fel kell nőnie” a profi bringásoknak, mint korábban, hiszen ezek a srácok alig húszévesen gyakorlatilag leigázták a világot, már egészen a kezdetektől fogva szemtelenül fiatal korukat meghazudtoló természetességgel, magabiztossággal és érettséggel mennek a klasszikusok mellett a gyilkos háromhetes körversenyeken is.
Abba ugyanakkor hajlamosak kevesebben belegondolni, hogy bár itt ez az állandóan a reflektorfényben tündöklő szupergeneráció, azért alapvetően nem ez a jellemző: a profi mezőny nagy része kínkeserves munkával, a lépcsőfokokat fokozatosan véve érik bele az elitbe, azzal a tudattal, hogy nekik valószínűleg sokkal többet kell szenvedniük ahhoz, hogy akár csak a nevezettek közelébe eljussanak. Ezt erősíti meg Quinn Simmons is a Cyclingnews és a Velonews szakportáloknak adott friss, izgalmas közös interjújában. Az amerikaiak legnagyobb reménysége 2019-ben megnyerte az országúti junior-világbajnokságot, óriási jövőt jósoltak neki, hamar be is állt profinak. A Trek csapatában versenyző Simmons nem is megy rosszul, hiszen tavaly debütáló Grand Tour-versenyeként ott lehetett a Vueltán, megnyerte a vallon kört, idén kiválóan szerepelt a Strade Bianchén, ahol 7. lett, a Tirreno-Adriaticón és a svájci körversenyen megnyerte a hegyi pontversenyt, jutalmul bemutatkozhatott a Tour de France-on is, amelyet számos sikeres elmenéssel megspékelve végig is csinált, végül a 11. helyen végzett a fiatalok versenyében.
Nem sok oka lehet tehát a panaszkodásra, és nem is ezt teszi, ugyanakkor érdekes nézőpontból világította meg ezt a mostani „szuperemberek” korát, amikor mindenki csak a nagy győzelmeket várja, már a legfiatalabbaktól is. „Nagyon izgalmas manapság fiatal versenyzőnek lenni, de egyszerre nagyon frusztráló is, ha nem vagy ezeknek a szuperembereknek az egyike. Rendkívül inspiráló és menő ugyanannak a generációnak a tagja lenni, mint mondjuk Evenepoel, de ezzel együtt ha nem nyersz, kezded úgy érezni, hogy lemaradsz mögöttük. Az én koromban Pogačar már megnyerte az első Tourját. (…) Lehet, hogy nekem ez még néhány extra évembe telik majd, vagy talán sosem történik meg. De továbbra is hiszem, hogy egy ponton meg tudom nyerni a legnagyobb versenyeket. Nem tudom, mikor lesz, de minden évben próbálkozom, akkor is, ha megtörténik, akkor is, ha nem!”
Borító: Luc Claessen/Getty
