Meghódítottam az ősi dákok szent hegyét egy elektromos montival

Szerző: Adam Marsal

Elrepülni a román vadonba, és hazatekerni onnan? Nem egy könnyű kihívás, de életreszóló kaland, az biztos. Hárman indultunk el meghódítani a romániai szent hegyet: a profi bringás, Richard „Gaspi” Gasperotti, az egykori motocross versenyző, Cristian Dunca, és én, a kalandunk krónikása.

Gugu-hegy

Miután a helikopter letett minket a kétnapos kaland kiindulópontján és egy ponttá zsugorodott, majd eltűnt az égen, végre fellélegezhettünk. Megérkeztünk. Mély levegő. Semmi stressz. Vagy mégis? Néhány dolgot nem árt észben tartani: „Igen, a román hegyekben vannak medvék, akiket érdekelhet, milyen finomságok vannak nálunk. Nem, nincs térerő, így nincs online segítség, ha eltévedünk vagy megsérülünk – vagy ha találkozunk egy medvével” – mondta Cristian Dunca. Akárcsak az édesapja – és pilótánk, Romeo Dunca –, Cristian is a motorokat szereti. Évekig endurózott, mígnem egy súlyos baleset helyrehozhatatlanul összetörte a bokáját, ezzel véget vetve karrierjének. Motocross napjai a világkupákon és olyan eseményeken, mint a Red Bull Romaniacs, véget értek, és elektromos hegyikerékpárra cserélte a járgányát.

Mount Gugu

“Hogy milyen lesz az ösvény? Nem tudom, öt éves koromban jártam itt a szüleimmel, gyalog” – nevet Cristian. A túra az ő ötlete volt: meghívott minket Romániába, hogy együtt meghódítsuk a Godeanu-hegység négy, 2000 méter fölé emelkedő csúcsát. Még soha senki nem csinált ilyet, sem hagyományos, sem elektromos bringával. „Mi leszünk az elsők!”

Egyedül a hegyekben

Ez a helyzet: a román hegyekben egyedül vagy, és kizárólag magadra számíthatsz. Hogy minél kevesebb súlyt cipeljünk, egyeztettük, hogy mindenből csak egy darabot viszünk: egy szerszámkészletet, egy pumpát, egy elsősegélycsomagot, egy gázfőzőt, egy kést, és így tovább. Mindenkinek saját felfújható matraca, hálózsákja, étele és vize volt. Egyetlen folyót leszámítva a völgyben, a hegyekben nem tudjuk feltölteni a vízkészletünket.

Outdoor breakfast

Reggeli a szabadban

De a látvány lélegzetelállító volt. Nem emlékszem, mikor láttam utoljára ilyen szépet. Az ősz okkersárgára színezte a hegyeket, a mélyvörös árnyalatokat pedig a hanga és áfonya keverte hozzá a skálához. Az éles őszi napfényben a hegyek olyanok voltak, mintha lángolnának.

Az emelkedők és lejtők olyan meredekek, hogy elektromos bringák nélkül mindet tolva kellett volna megmásznunk. Az elektromos hegyikerékpárokkal azonban hatalmas lehetőségek tárultak elénk: még a legdurvább helyoldalakon is fel tudtunk kaptatni, csak az akkumulátorra kellett vigyáznunk. Csak akkor használtuk a turbó módot, ha feltétlenül szükségesnek éreztük.

A keskeny ösvényekhez, amik ráadásul omladozó kövekkel vannak tele, kell az egyensúly, hogy a hátsó kerék ne csússzon meg. A lejtők technikásak és rázósak. Elvesztünk a ködben, és plusz tíz kilométert tettünk meg. Egy kilométer itt nem olyan, mint máshol. A fáradtság ránk telepedett, és amikor elértük a mitikus Gugu-hegyhez közeli tisztást, kimerülten rogytunk le. A lenyugvó nap arany fénybe vonta a csúcsot.

Biking at Mt Gugu
Gugu-hegyi bringázás

Mitikus Gugu

A Gugu-hegyet legendák övezik. Cristian mesélte, hogy az ősi dákok szentként tisztelték. Úgy hitték, hogy Zamolxe isten egykor itt lakott, és hogy Decebal király itt rejtette el a kincsét. A hegy híres a különös jelenségeiről – bizonyos időpontokban eltűnik a látóhatárról, és az 1990-es években turisták villogó fényeket, „gömbvillámokat” jelentettek, amelyek mintha a csúcsot az ég felé emelték volna. 1991 augusztusában egy Tarom IL-14 repülőgép rejtélyes módon itt tűnt el, nyom nélkül.

Gugut Jules Verne is szerepeltette „A Kárpátok vára” című regényében, és a hegyet a bolygó egyik fő energiaközpontjának tartják. A szél elől egy alacsony szikla mögé bújva alszunk, felváltva őrködve a medvék miatt. Milliónyi csillag ragyog fölöttünk, időnként hullócsillag hagy tüzes nyomot maga után.

A hőmérséklet fagypont közelébe süllyed, és a harmat olyan vastagon gyűlik össze a hálózsákjainkon, mintha esett volna. Reggel megmásszuk a hegyet, megosztunk egy kávét a csúcson, majd elindulunk a völgybe. Hosszú nap vár ránk a lélegzetelállító, vad tájakon, amely Patagóniára emlékeztet. Ismét sziklákon kell áttolnunk, de egy hihetetlenül hosszú, fantasztikus lejtmenet is vár ránk, amelyet egyhangúlag életünk legjobb útjainak egyikeként emlegetünk. Fáradtan, de boldogan fejezzük be a kalandot a Gura Apelor gátnál, a Râul Mare folyónál. Mit nyertünk ezzel az utazással, mit vittünk haza magunkkal a dákok szent hegyéből? Nem mondom el – talán elveszítené a varázsát. De azt elmondhatom: minden pillanat megérte.