„Miért a vulkánok? Mindig is szerettem őket. Vonz a szimmetriájuk és az, hogy egyszerre élnek és halottak. Nem olyanok, mint a hegyek, mert mindig változnak. Termékeny talajt adnak a környező embereknek, de meg is ölhetik őket. Kifürkészhetetlenek, fölényesek, elbűvölőek, melegek és hidegek egyszerre. Nekem, mint biciklisnek, van még egy előnyük – míg a többi csúcs többnyire nemzeti parkokban található, amelyek törvény által védettek, és egyre nehezebben lehet őket biciklivel meghódítani, a vulkáni táj kopár és élettelen, így itt nem okozunk kárt” – mondta Richard Gasperotti.
Az első meghódított vulkán után természetesen nem akart megállni: felvett a listájára még kettőt: az Acatenango-t és a Pacaya-t. A Horsefeathers márka támogatásával, és új útitársakkal vágott bele a kalandba: csatlakozott a csapathoz a fotós Miloš, az operatőr Ladis és a menedzser Jan.
Röviddel az érkezés után a csapat többet is megtudott Guatemaláról. Ez egy 17 millió lakosú kis ország, ahol a lakosok őrzik az őslakó Maya civilizáció és a spanyol gyarmatosítók örökségét. Hatalmas hegyek, mintegy harminc vulkán és terjedelmes kávéültetvények színesítik, melyek valószínűleg mindegyike a tíz leggazdagabb családé. Minden faluban áll egy díszes katolikus templom. Minden színes, vidám, kopottas és tele van elektromos vezetékekkel.
Reggelire savanyú pörkölésű kávét és tojást szolgálnak fel. Az emberek barátságosak, de visszahúzódók és hallgatagok. Sokszor emlékeznek vissza a polgárháborúra és gyakran kerülnek szóba korrupt politikusok. Nemzeti madaruk a vibráló quetzal, és mivel tollát fizetőeszközként használták a Maya civilizáció idején, a guatemalai emberek a pénznemüket is róla nevezték el. Quetzalokért lehet babot, Gallo sört és Zacapa rumot vásárolni. A Botran rum azonban sokkal olcsóbb.
A három vulkánra vonatkozóan a helyzet ugyanaz volt. Minden alkalommal a csapat autóval a lehető legközelebb merészkedett, majd gyalog mentek felfelé. Tapasztalt vezetők biztosították, hogy minden simán és biztonságosan történjen. Mindenki vitt magával többnapos felszerelést és élelmet. A sorrend a következők szerint volt meghatározva: először Pacaya (2,552 m), aztán Acatenango (3,976 m), és végül a Fuego (3,763 m). A cél mindig az volt, hogy olyan magasra jussanak, amennyire az időjárás engedi, és a legmagasabb pontról ereszkedjenek le.
“A bazaltfelhők bosszantó küzdelemmé teszik a vulkáni túrázást” – mondta Richard. “A talaj száraz és élettelen. Az egyetlen életjel a madarak látványa, akik magasan a fejed felett köröznek, és időnként leszállnak, hogy megnézzék, mennyi energia maradt a kimerült testedben. Vízzel, étellel és minden felszereléssel együtt kell menetelned, tehát kb. 30 kilót cipelsz a hátadon.”
Miután elérte Pacaya legmagasabb pontját, Richard kiválasztott egy finom porral borított kavicsmezőt, hogy ő legyen az első ember, aki leteker rajta. Egy tiszta, négykilométeres MTB-csapáson ereszkedett le, a vulkáni hamuföldeken keresztül. “Ez volt a kimerítő mászásban megszerzett öröm” – mondta Richard.
A Pacaya és az Acatenango tapasztalata főként az emelkedésre jellemző szélsőséges kimerülés és a leereszkedésre jellemző mérhetetlen öröm volt, az utolsó vulkán esetében azonban életük legveszélyesebb pillanatát élték át.
Reggel a Fuego nyugodtnak tűnt. Gyanúsan nyugodtnak. Richard nekiindult társaival, sütött a nap az égszínkék égen, és mindenki hallhatta a lépéseiket ropogni a vulkáni homokban, miközben másztak a csúcs felé. Kézfejével védelmezte a szemét a napfénytől, és kereste a megfelelő irányt. És akkor megtörtént. A föld rezgett, és kitört a pokol. Kőzápor hullott a kráterből, és Richard úgy döntött, hogy nem vár tovább. Fénylő sziklák repültek több száz méter magasra, majd lezuhantak arra a helyre, ahol éppen egy másodperccel korábban állt, és azt mérlegelte, hogyan másszon fel a vulkánra.
“Lehet, hogy más helyzetben ledermedtem volna, de nem itt és nem most. Minden pillanatban megölhetett volna egy kődarab. Bekapcsoltak az ösztöneim. Mintha minden lelassult volna körülöttünk, akárcsak egy lassított felvétel képkockái. Ahogy a fekete füst eloszlott, láttam a fotóst az életéért menekülni, és az operatőrt botladozni a vulkáni hamuban, a kameratáskát a feje fölé tartva. Majdnem viccesnek tűnt, de még a helyi vezetők is menekültek, és tudtam, hogy ez nem jó” – mondta Richard.
És akkor jött a második kitörés, és a kövek úgy hullottak, akár az eső. Mintha eljött volna a világvége. “Majdnem búcsút mondtam az életemnek” – Richard felült a biciklijére és minden erejével robogott, a tüdejébe beáramlott a por, elesett, felkelt a hamuból, és menekült, hajtotta az adrenalin. Csak a szerencsének köszönhetően jutott ki az egész stáb biztonságban ebből a földi pokolból.
“Mi a legfontosabb tanulság? Először is az, hogy nem az ember nem uralja a természetet, és soha nem tudhatod, mit hoz a jövő. De ami még fontosabb, az a csapat. Az emberek, akik melletted vannak, amikor a világ leomlik, akik segítenek, és akikre számíthatsz a legszörnyűbb pillanatokban. Ez az, ami megmentett minket” – mondta Richard mosolyogva.
Azóta Richard és a csapat visszatért a normális kerékpározás világába, távol a lávától és a kitörő vulkánoktól. De az emlékek mindig velük maradnak, emlékeztetve őket az élet legveszélyesebb kalandjára.
