Széllel szemben: a holland időfutam-bajnokság története

Szerző: Joshua Donaldson

Hogy melyik a legbrutálisabb verseny a kerékpársportban? A Tour de France? A Párizs-Roubaix? Talán a Race Across America? Nos, ha az egy kilométerre jutó brutalitásról van szó, akkor ne keress tovább, a nyertes egyértelműen a holland időfutam-bajnokság. Ez az évente, immár hetedik alkalommal megrendezett verseny egy 8,5 kilométeres időfutam, ami a dél-hollandiai Oosterscheldekeringben, egy gát mentén zajlik. A pálya nagyon egyszerű – egyenes vonal Európa egyik legerősebb ellenszele ellen.

A versenyt Robrecht Stoekenbroek indította útjára 2013-ban, és azóta évről évre egyre népszerűbbé válik, az Eneco és a Gazelle szponzorokat is megnyerte. De ne gondold, hogy ez a verseny csak egy vicc – nagyon is komoly. A nézők viharálló üléseivel és egy kijelölt hányási zónával együtt ez a verseny az év előre jelzett “legrosszabb időjárási napján” kerül megrendezésre, ami azt jelenti, hogy a versenyzőknek nagyon rövid időn belül – három nappal a közelgő vihar előtt – készen kell állniuk a versenyre.

Idén a versenyre közvetlenül az Európán végigsöprő Eunice vihar előtt került sor, és a körülmények nem voltak kevésbé brutálisak, mint korábban. A szélerősséget 10-ből 7-re értékelték (sárga kód) – egy ponttal alacsonyabbra, mint a 2020-as versenyen, amit a veszélyes körülmények miatt fel kellett függeszteni. A versenyzőknek bizony nem csak egy nyári szellővel kellett szembenézniük!

Normális esetben egy időfutamban a kerékpárosok az aerodinamikát használják ki, és egy szélcsatornában csiszolják a tudásukat, hogy megtalálják a tökéletes pozíciót arra, hogy a lehető leghatékonyabban vágják át a levegőt. Na, ez a holland verseny a szélcsatorna. A szervezők minden versenyzőnek egy azonos felszereltségű biciklit adnak, egy egysebességes, alumínium Gazelle városi kerékpárt, amihez ugyan tartozik fék, de mondhatjuk, hogy erre senkinek sincs szüksége.

A háromnapos előzetes bejelentés ellenére a versenyt évente 300 versenyzőre korlátozzák, akik 30 másodperces időközönként indulnak. A “leggyorsabb” időt 2013-ban, az első versenyen Bart Brentjens érte el. Az ő 17 perc 51 másodperces ideje azonban relatív, mivel ezen a versenyen nem az idő, hanem a szélsebesség a mérvadó. A gátnak ezen a kitett szakaszán a szél sebessége elérheti a 120 kilométer per órát. A biciklisek számára ez azt jelenti, hogy mindent bele kell adniuk ahhoz, hogy bárhova is eljussanak. Az idei versenyen, amit Jurjun van der Velde 20 perc 23 másodperces idővel nyert meg, a 8,5 kilométeres pályán átlagosan 25,21 km/órás sebességet ért el. Ha figyelembe vesszük, hogy ez egy városi kerékpárral történik, és a szél az egész út alatt szinte marja az embert, akkor ez egy elképesztő idő.

A női versenyen Lisa Scheenaard-ot lehet ennek a nagyon hiánypótló szakág Marianne Vos-jának tekinteni, aki az elmúlt három versenyt megnyerte. Az idei versenyen is verhetetlen, közel 5 perces előnnyel nyert.

De miért is csinálják ezt? Miért teszik ki magukat egy nagyjából 30 perces kínzásnak? Stoekenbroek a következőket mondta a THEN24-nek: “Az idei verseny három órán belül betelt. Azt hiszem, ez egyfajta terápia Hollandia számára a két koronás év után”.

Ez egyfajta menekülés, ahol 30 percen keresztül csak te vagy a szél ellen, ahol semmi más nem számít, harcolsz az elemekkel, hogy kiderüljön, ki az erősebb. Talán nincs is jobb hely erre, mint Hollandia.

Ha többet szeretnél megtudni a versenyről, kövesd őket a Twitteren, ha pedig 2023-ban részt akarsz venni rajta, akkor gyorsnak kell lenned és közel Hollandiához! Kemény lesz, de biztosan nem fogod megbánni.