Ha már olimpia, felidézzük az újkori játékok egyik legemlékezetesebb sikerét: Alekszandr Vinokurov kilenc évvel ezelőtti, londoni meglepetésgyőzelmét.
Az 1973-ban még bőven a Szovjetunióhoz tartozó Petropavlban született kazah klasszis aranyérmére 2012-ben már a legtöbben egy lyukas garast sem tettek volna, több okból sem: a 38 éves Vino egyrészt már rég túl volt pályafutása zenitjén (mi több, visszavonulása bejelentésén is), másrészt senki sem gondolta volna, hogy alig egy évvel csúnya bukása, és 12 évvel(!) a 2000-es sydneyi olimpián szerzett ezüstérme után maholnap negyvenévesen még labdába rúghat, főleg a sprintereknek kedvező kialakítású londoni pályán. Ráadásul a hazai közönség előtt versenyző brit favoritok mellett szólt előzetesen a fanatikus angol szurkolók támogatása is, kimondva-kimondatlanul mindannyian az angol „dream team” valamelyik tagját, főképp az akkor világbajnoki címvédő Mark Cavendish-t vagy a friss Tour de France-győztes ikont, Bradley Wigginst várták volna a dobogó legfelső fokára.
A két brit klasszis sokáig együtt is ment, ám elszámolták magukat, és a táv második felében hiába diktáltak óriási iramot, végül nem tudták utolérni a kiváló nevekből álló szökevénycsoportot (melyben ott ment többek között Bodrogi László egykori nagy riválisa, az időfutam-világbajnok svájci Fabian Cancellara is, aki viszont óriásit bukott mintegy tíz kilométerrel a cél előtt).
Ekkor lépett elő az árnyékból a nagy öreg, Vinokurov, akinek meglepetésszerű támadására a szökevénytársak közül csupán a kolumbiaiak reménysége, Rigoberto Urán tudott reagálni, ők ketten aztán egymást húzva el is mentek szépen a célig, az üldözőboly egyszerűen képtelen volt befogni az összedolgozó duót.
Ahogy mondani szokták, a többi már történelem: emlékezetes jelenetsor, amint Urán a célegyenesben hátrapillant, hogy hol járnak az üldözők, ezt Vinokurov abban a szempillantásban kihasználja, a másik oldalról villámgyorsan ritmust vált és faképnél hagyja a későn reagáló kolumbiait, akinek így azzal a lendülettel el is úsznak győzelmi reményei – a világoskék kazah mezben büszkén feszítő Vinokurov pedig diadalittasan ünnepel a bringán, majd a célvonalon áttekerve fejét fogja, s ő sem akarja elhinni, hogy 38 évesen, megannyi viszontagság után, fémlemezekkel a testében sikerült felérnie a csúcsra. Úgy, hogy esztendővel korábban hajszálra volt a visszavonulástól (konkrétan már be is jelentette azt), miután a 2011-es Touron hatalmasat bukott és combját törte…
„Nehéz volt a visszatérés megannyi bukás után, de még így is reménykedtem egy jó eredményben. A családom, a gyerekeim, a szüleim végig mögöttem álltak. Még mindig ott vannak a fémlemezek a csípőmben és a combcsontomban, szóval nem volt egyszerű… De most egy álom vált valóra!” – nyilatkozta utóbb a boldog győztes.
Vinokurov a szenzációszámba menő olimpiai aranya után vissza is vonult, ám ezt követően is aktív maradt: például nagy triatlon és ironman-fanatikus – olyannyira, hogy 2016-ban hazánkba is ellátogatott, és végigcsinálta az Ironman 70.3 Budapest elnevezésű versenyt.
Emellett hazája nagycsapata, az Astana igazgatója volt, egészen egy hónappal ezelőttig, amikor derült égből villámcsapásként érkezett a nagy port kavart hír, miszerint Vinokurovot mindössze két nappal az idei Tour de France rajtja előtt kirúgták pozíciójából – a kazah ikon szerint jogtalanul, így alighanem csúnya pereskedés lesz a dolog vége…
