Az éghajlatváltozással foglalkozó újságíró bejárta a világot Surly Disc Trucker biciklijén, és olyan személyes történeteket gyűjtött össze azoktól az emberektől, akikkel útközben találkozott, amelyek bemutatják, hogy a klímaválság hogyan érinti a mindennapokat. Lockwood szerepelt a The Guardianben, a Slate Magazinban és a Yale Climate Connections platformjain és a körútján gyűjtött történetek megerősítik tudományos munkáját, hiszen olyan embereknek ad hangot, akik eddig nem tudtak részt venni a beszélgetésben.
Devi nem tervezett előre. Ahogy átbiciklizett Új-Zélandon, Ausztrálián, Thaiföldön, Laoszon, Kambodzsán és az Egyesült Államokon, hagyta, hogy a szerencse vezesse az eldugott, értékes történetek felé.
Könyvéről és utazásáról a Bicycling magazin beszélgetett az újságíróval.
Mi volt a célja a kerékpáros körútnak?
Az, hogy olyan emberekkel beszélgethessek, akik saját bőrükön tapasztalják meg az éghajlatváltozás hatásait. Ez ihlette az első bringás kirándulásomat a Mississippi folyó mentén. Minél lejjebb értem a folyó partján, annál több történetet hallottam a vízről, különösen arról, ahogy a sós víz átveszi a hatalmat a szárazföld felett. Az erősödő viharok és az áradások miatt egyre többen hagyják el a közösséget, ahol generációk óta élt a családjuk.
Miért döntöttél úgy, hogy megpróbálod humanizálni a klímaválságot?
Életre akartam hívni egy olyan problémát, amiről sokszor absztrakt és numerikus kifejezésekkel beszélnek, és ettől elérhetetlennek tűnik. Maximálisan tisztelem a klímatudósokat és nagyon fontosnak tartom a munkájukat. De van tere az emberközpontú párbeszédnek, a történetmesélésnek is. Úgy gondolom, hogy az éghajlati válsággal kapcsolatos megélt tapasztalatokból fakadó szakértelem ugyanolyan értékes, mint az akadémiai tudás.
Elmondhatom, hogy milliméterről milliméterre emelkedik a tengerszint vagy, hogy fokról fokra nő a hőmérséklet, de ez nem jelent semmit, ha nem látod, milyen hatással van az emberekre, milyen érzéseket vált ki. Ha viszont a tuvalui anyáról mesélek, akinek egy kis tengerszint-emelkedés miatt döntenie kell, hogy aszály idején megfürdesse a lányát vagy inkább rizsfőzéshez használja el azt a kevés vizet, akkor könnyebben megérthetjük a változások hatásait.
Mesélj el egy különösen meglepő történetet!
Ausztrália Aranypartján találkoztam egy párral, Daviddel és Sharonnal, akik Warm Showers házigazdák voltak. (A Warm Showers egy olyan támogató hálózat, amely ingyenes szállást kínál kerékpáros turistáknak.) Ők meséltek el egy történetet a 2004-es Boxing Day cunamiról. Srí Lankán voltak éppen a két kisfiukkal, akik akkor 6 és 8 évesek voltak. Túlélték a szökőárt, de elszakadtak egymástól. Ez egyike volt azoknak a történeteknek, amiket hallgatva, úgy éreztem, megállt az idő. Magába szippantott az ereje. A víz kettészakította az életüket: volt, amit a cunami előtt éltek, és amit az után. Már nem érzik természetesnek az együtt töltött időt, és hálásabbak az életért. És tisztában vannak a víz erejével.
Utazásod egy pontján úgy döntöttél, hogy nem ülsz repülőre akkor sem, amikor átszeled az óceánokat.
2015 márciusában találkoztam Chris Watsonnal, a Beyond Flying szerzőjével és hihetetlenül elkötelezett klímaaktivistával Új-Zélandon. Az ő hatására gondoltam át, mekkora lábnyomot hagyok magam után, amikor repülök. Onnantól kezdve megpróbáltam elkerülni, hogy így közlekedjek, és ez körülbelül egy évig sikerült is. Teherhajókon utaztam a biciklimmel, sőt még két vitorláson is a Csendes-Óceánon. Az útitervem aszerint módosult, hogy épp melyik országba tudtam így eljutni.
A „slow cycling” mozgalom képviselőjeként is olvashattunk már rólad. Mit jelent ez pontosan?
Annyira hajtottam magam, amikor a Mississippi folyója mentén tekertem, hogy a sietség teljesen elvette az utazás élvezetét. Néhány nap múlva sutba dobtam a kerékpáros komputeremet és a saját tempómban tekertem tovább, miközben szórakoztató rituálékat találtam ki. Ha láttam egy játszóteret, megálltam hintázni. Megünnepeltem, amikor bevettem egy nagy dombot vagy hágót: a csúcson örömtáncot jártam! Nem törődtem azzal, hogy hány kilométert tettem meg aznap, ameddig volt vizem, élelmem és egy hely, ahol aludhattam.
Kerékpározni sokféleképpen lehet. Találkoztam olyan emberekkel, akik teljesen máshogy csinálják, mint én. Nico, egy életvidám olasz srác, 20 kilométerenként megállt elszívni egy cigarettát. Egy utánfutót húzott maga után, abban voltak a cuccai. Egy este ugyanabban a kempingben táboroztunk és megosztottuk egymással a történeteinket. Nagyon tetszett, hogy a saját feltételei szerint utazik, és inspirált az elhivatottsága.
Mások, akikkel találkoztam a legjobb felszerelésekkel rendelkeztek és nagyon fontos volt nekik a teljesítményük. Meg akartak győzni róla, hogy ez vagy az a típusú kormány minden problémámat megoldja. Pedig szerintem az a legjobb bicikli, ami kéznél van. Nincs rossz módja a kerékpározásnak, ameddig nem ártasz vele másoknak és te is élvezed!
Mennyire voltál ráutalva idegenek jószándékára?
Őszintén szólva, nem hiszem, hogy túléltem volna nélküle. Minden egyes országban találtam segítő kezeket, mindenhol kaptam szállást és ételt. Az első szóló utazásomkor azt gondoltam, ez az a bizonyos déli vendégszeretet. Volt nálam sátor, de azt hiszem csak egyszer vagy kétszer használtam egy hónap alatt. De aztán kiderült, hogy nem csak délen kedvesek az emberek, hanem mindenhol a világon.
Minden történet, amit valaki elmondott nekem, ajándék. Nagylelkűek voltak, hogy megosztották velem életük darabjait. Nagyon hálás vagyok érte.
Mit jelent számodra a kerékpározás?
A mozgás szabadságát. Szeretem kihasználni a testem erejét és ezáltal eljutni helyekre. A kerékpár erősíti a kapcsolatot a helyekkel, ahova elvisz, és minél jobban kötődünk, annál többek vagyunk, és minél több szeretet van bennünk, annál egészségesebbek leszünk mentálisan. Megtaláltam a kétségbeesés ellenszerét a biciklizésben. A kerékpárok boldogság-gépek!
Forrás: bicycling.com
