Gyilkos volt. Nem kaptam levegőt, szédültem és hányingerem volt, a hátam pokolian fájt és minden egyes másodpercben könyörögtem a lábaimnak, hogy tekerjenek tovább, hogy végül mégis felérhessek a csúcsra. Az utolsó hegymenetem rövid összefoglalása, a legkeményebb próbán, amelyen valaha részt vettem. Ezt a próbát pedig L’Étape du Tour-nak hívják.

Megosztás:

Sportember vagyok, régebben profi kosárlabdázó is voltam, de egyértelműen nem vagyok kerékpáros. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy a lábamat is alig egy héttel a verseny előtt borotváltam le első alkalommal, illetve az a csekély ezer kilométer, amit ebben az évben tekertem. Sosem vettem még részt kerékpárversenyen, és a legnagyobb táv, amit egy huzamban megtettem 130 km volt, legfeljebb 1700 méter magasságig. A bringámat is csak három hónappal a verseny előtt szereztem be. Mindezek ellenére, a kollégáim nem hagytak békén, így hát felvettem a kesztyűt. A munkámból kifolyólag korábban négy éven át részese voltam a L’Étape-nak, de ezúttal teljesen más volt a helyzet.

Az ASO a lehető legnehezebb szakaszt választotta ebben az évben; 170 kilométeres táv, több mint 4 ezer méter magas emelkedővel. Az amatőr bringások számára évek óta ez volt a legkeményebb L’Étape.

A L’Étape az idei Tour de France tizedik szakaszán került megrendezésre és négy, igencsak megerőltető lejtőt tartogatott. Az első ezek közül a Col de la Croix Fry, 11 kilométer hosszú volt. Egy bemelegítő próbatétel a legkíméletesebb, átlagosan 7 százalékos lejtéssel. Elég jól teljesítettem és könnyed tempóban haladtam, amikor elkezdtem érezni az örök ellenségemet, a hátamat. Három évvel ezelőtt egy sérült, elmozdult porckorongot találtak a nyakamban, amely azóta is nehézségeket okozott számomra. Amikor elértem a tetőt, annyira fájt a hátam, hogy be kellett vennem két fájdalomcsillapítót, amelytől azt reméltem, hogy csillapítja majd a fájdalmam a második – és egyben legkeményebb – menet előtt. Ám az igazi pokol, amit kerékpárháton tapasztaltam, nem sokáig váratott magára, 75 kilométernél ért utol.

A Plateau des Glieres egy 6 kilométeres szakasz, borzalmas, átlagban 11,2 százalékos meredekséggel, ahol vagy idejekorán feladni kényszerülsz a versenyt, vagy elkezdesz reménykedni, mikor felérsz a tetejére, hogy be tudod fejezni az egészet. Egyébként a Plateau des Glieres volt az idei Tour de France legkeményebb lejtője is egyben! Nem is tudom szavakba önteni, mennyire durva domb volt. Sosem tapasztaltam hozzá hasonlót, még autóból sem! Azonban a legnehezebb résznek az utolsó 3 kilométer bizonyult. A Garminom időnként 13, 14, de volt, hogy 15 százalékos meredekséget is mért. Hajmeresztő, borzasztó, rettenetes. Hirtelen a 10 százalékos emelkedő egy könnyed parkbéli sétának tűnt. Ekkor történt meg elő először, hogy megelőztem több bringást is, akik a biciklijüket az út szélén tolva szusszantak vagy éppen hánytak.

Fejben négy képzeletbeli futamra osztottam az egész versenyt – talán ki is találtad, hogy minden egyes lejtő egy-egy futam volt. A második szakasz teljesítése már hatalmas siker lenne számomra, de közben némileg el is hitetné velem, hogy képes lehetek az egészet végigcsinálni. A hátam annyira fájt az utolsó 2 kilométeren, hogy abban sem voltam biztos, hogy ekkora fájdalmat kibírok egyáltalán. Egyesével számoltam a métereket, ahogy próbáltam leküzdeni a fájdalmat a tudatom segítségével. Nem emlékszem túl sok mindenre azokból a pillanatokból, folyt rólam az izzadság, és úgy erőltettem magamra minden egyes pedálmozdulatot, az arcomra kiülő teljes kimerültség közepette. Már csak pár méter van hátra, hallom, ahogy a nézők szurkolnak és gratulálnak, hogy megcsináltuk. Tényleg megcsináltam? Tényleg a tetején vagyok? Ez nem lehet igaz. Majd életemben először, felnézek az égre és halkan súgom édesapámnak, aki pár hónapja hagyott itt minket, hogy megcsináltam, sikeresen teljesítettem az első küldetést.

Amikor a frissítő állomáshoz érek, meglátom a „festkás” barátaimat, akik félelemmel vegyes áhítattal néznek rám, hogy ilyen hamar felértem. Ám hirtelen rájövök, hogy túlléptem a teljesítőképességem határait és semmi erőm sem maradt. Soha életemben nem tekertem még ennyit felfelé és még csak a verseny közepénél tartok. Szerencsére a kerékpározásban az a jó, hogy elég hamar képes vagy regenerálódni. Egy hosszú ereszkedő és 30 km sík terep után készen állok a harmadik futamomra; a Col de Romme bevételére. Ez lesz az, ahol minden eldől majd. Beveszem az utolsó fájdalomcsillapítómat.

Előző nap feljöttem ezen a dombon autóval – ahogy az összes többin is –, tehát tudtam, mivel állok szemben. Sajnos az előttem álló 9 kilométer ugyanolyan pokoli lesz, mint a Glieres, hosszabb, viszont kevésbé extrémen meredek, átlagban 9%. A domb lábánál egy táblán a következő felirat áll: „A tetőn a boldogság vár rád!”

Az emelkedő elején megtalálom Petr barátomat, aki a társam lesz a következő 4 kilométeren a túlélésért folytatott küzdelmünkben. Az első 2 kilométeren beszélgetni próbálunk, hogy legalább egy rövid időre megfeledkezzünk a megpróbáltatásról, amin keresztül megyünk épp. A domb közepén áttekerünk egy Nancy nevű kis falun és indítványozom, hogy álljunk meg egyet pihenni. Petr csak suttogja, hogy tovább kell mennie, különben nem tudna visszaülni a nyeregbe. Úgy döntök, folytatom vele. Csak pár métert teszek meg mikor észreveszem, hogy valami nincs rendben. Szédülök és elfog a hányinger, ezért nem tudok lenyelni semmilyen zselét vagy sportitalt. Előveszem hát a kulacsom és tiszta vizet öntök a fejemre, a nyakamra és a hátamra, remélve, hogy ez felfrissít majd, ha csak pár másodperc erejéig is. Magamba szállok. Próbálom megpillantani a csúcsot a lelki szemeimmel, és arra a csodálatos érzésre gondolni, amit érezni fogok, ha sikerül elérnem.

Amikor visszatérek egy pillanatra a valóságba, észreveszem, hogy Petr egészen lemaradt mögöttem, és egy másik barátomat is beelőzöm. Az utolsó 2 kilométer borzalmas gyötrődés. Tucatnyi versenyző ül vagy fekszik erőt gyűjtve az út mentén. Ám én semmi esetre sem akarok leszállni a pedálokról. Ha képes vagyok megcsinálni, akkor meghódítom az utolsó dombot is, ha törik, ha szakad. Az utolsó kilométer jön. Eltekerek egy tábla mellett, amely megadja az utolsó löket erőt: „Ugyan mi is egy kilométer az egész élethez képest?”

Nincs árnyék. Tűz rám a nap, több mint 40 fok van. Látom a távolban! A szurkolók! Hallok valami zenét, tapsot és a szívem percenként 180-nal ver. Leülök. Libabőrös vagyok. Remegek. Élek! Már csak egy lejtő és a finisben vagyok. Már csak ezt kell végigcsinálnom. Rendben, most jön a völgymenet. Aznap három újraélesztést láttam az út mellett. Több, túl nagy sebességből és figyelmetlenségből adódó súlyos sérülést, és alpinistákat is, akik épp egy bringást mentettek ki a szakadékból. Letekertem 150 kilométert. Az utolsó frissítő állomás, az utolsó falatok a gyomromba, kihasználom az időmet, tudom, hogy meg fogom csinálni. Még ha gyalog is fogok beérni, tudom, hogy gond nélkül sikerülne időre. Csupán annyit kell tennem, hogy behúzom az utolsó 7,5 kilométert a híres Col de la Colombiere tetejéig.  „A fájdalom átmeneti, a dicsőség örök.” Az utolsó erőt adó üzenet a kerékpárosoknak. Ismét beakasztok a pedálokba.

Az előző emelkedőkhöz képest az első 4 kilométer elfogadható. Tartom a tempómat. Közel járok. Viszont az utolsó 3 kilométer az egész sport karrierem legádázabb kihívásának tűnik. Az egyenes szakaszokon semmi árnyék sincs, így rettenetes a hőség, a domb pedig egyre jobban kezd lejteni, 8, 9 majd 10 százalék következik. Ugyan mi az a 3 kilométer az életedhez képest – ismételgetem magamnak. Nem fogom kiakasztani a lábam a pedálokból, nem fogom, nem fogom. Kényszerítem magam, nem akarok tovább tekerni, nem tudok, teljesen elfogynak a tartalékaim. Képtelen vagyok elképzelni, hogy letekerjek még 3 kilométert.

Ugyan mi az a két kilométer az élethez képest? Csupán kétezer méter maradt hátra. Borzalmas mód le akarok szállni a bringáról, egyszerűen képtelen vagyok tovább menni. Ne zuhanj össze most. Az utolsó kilométer. A legnehezebb kilométer. Hogy lehet egy kilométer ilyen hosszú? Látom a tetejét! Már csak pár méter és vége! Meg tudod csinálni! Meg fogod csinálni! Jövök, Col de la Colombiere! Elöntenek a könnyek. Legyőztem saját magam, átléptem a testem és az elmém határait. Minden lehetséges. Így igaz, minden lehetséges.

Nem állok meg, csak megigazítom a bukósisakom és a mezem az utolsó ereszkedő előtt. A következő 12 kilométer ereszkedés a célig már jutalom. Látom egyenesen előttem a finist, az utolsó 100 méter tele van szurkolókkal. Még egyszer utoljára felpillantok. Apa, megcsináltam! Megcsináltuk! Testileg és lelkileg is teljesen kimerült vagyok. A finisben megölelem a barátaimat, akik a verseny alatt végig buzdítottak. Nem találok szavakat.

Ez a weboldal cookie-kat használ

A személyes adatai cookie-kon keresztül történő kezelésével, valamint ezzel kapcsolatos jogaival kapcsolatban további információkat talál itt: Információk személyes adatai kezeléséről cookie-k és más webes technológiák használatával. Az alábbiakban adhat hozzájárulást személyes adatai meghatározott célból történő kezelésére.