István hobbibringás. És autórajongó. Sportvezető. Cégtulajdonos. Cégvezető. És ha kell, december utolsó napjaiban is teker, hogy meglegyen az évi kilométere. Nyáron lefoglalják az autóversenyek, amiket felügyel, így ősszel és télen teszi meg távjai nagy részét. Ahogy ő fogalmazott: „nem teker sokat, de azt általában esőben, hóban és fagyban.” És még élvezi is!
Ismerjétek meg legújabb WLC Hősünket, akinek nem csak hobbija a sport és a sportszerűség, hanem a munkája és a mindennapi életének alapköve is!
Milyen szinten biciklizel?
Hobbista vagyok, a szó minden értelmében. Rajtszámom eddig összesen négyszer volt, az utolsó három évben a Balaton-körön, illetve sok-sok évvel előtte egy K-200 elnevezésű teljesítménytúrán. Évente kicsit több, mint 2.000 km-t tekerek, ami igazából nagy teljesítménynek semmiképpen sem mondható. Viszont mivel nyáron rengeteg hétvégén van „egyéb” elfoglaltságom, ezért ezt a távot elsősorban ősszel, télen és tavasszal gyűjtöm össze. Volt olyan évem, hogy csak december 30-án tudtam le a kétezredik kilométert. Elég hideg volt már, de mivel jobban szeretek kint tekerni, mint a szobában, mindenképpen a szabad ég alatt akartam letudni az adott évi utolsó tekerést.
A munkádból kiindulva, úgy látjuk, az autósport (is) igazi szenvedélyed. Miért választottad ezt a munkakört? Hova nyúlik vissza az autók iránt szereteted?
Egy vidéki kisvárosban, Nyergesújfalun nőtem fel, nem messze egy híres rally pályától, a Lábatlan-Bajna szakasztól. Megközelítőleg 5-6 éves lehettem, amikor szüleim először vittek ki versenyt nézni. Amikor lehetőségünk volt rá, visszatértünk.
Később úgy hozta az élet, hogy egy véletlennek köszönhetően részese lettem az 1996-os Esztergom Rallye lebonyolításának és ott fertőződtem meg végleg. Az azóta eltelt években hol tudatosan, hol kevésbé tudatosan építettem a karrierem és odáig jutottam, hogy ma már a Nemzetközi Autómobil Szövetség (FIA) egyik világbajnoki futamokra is érvényes licensszel rendelkező sportvezetője vagyok.
Az autósport egy hobbi számomra, van mellette egy „civil” állásom is – saját cégemet vezetem –, így az, hogy évi 15-18 alkalommal autóversenyeken töltöm a hétvégém – hol itthon, hol távol – elég sok időt vesz el a bringázástól.
Na és a bringázás iránti szenvedély? Mikor kezdtél el biciklizni és miért?
Ahogy legtöbben, én is óvodáskorban kezdtem el megtanulni biciklizni. Arra emlékszem, hogy elég nehezen ment, sokszor kötöttem ki az utcánkban található rózsabokrok valamelyikében. Aztán a korai tinédzserévek meghozták a kerékpározással kapcsolatban az áttörést, a szabadság érzését.
Az első komolyabb kerékpárom egy 4 sebességes Szputnyik országúti volt, majd nem sokkal később megkaptam a 2X5 sebességes Csepel Apollómat.
Egy gyerekkori barátommal sokszor tekertünk el Nyergesújfaluról Visegrádra, Tatára, Tatabányára, vagy épp a fővárosba. Ma már nehéz elképzelni, hogy ezeket a túrákat nem csak, hogy felkészületlenül tettük meg, de mivel még a mobiltelefonok se léteztek, igazából a szüleinknek is csak sejtése lehetett róla, hogy éppen hova megyünk és mikor érhetünk haza.
Aztán a sorkatonai szolgálat után valahogy elmaradt a kerékpározás és sok-sok év szünet következett. Már bőven túlvoltam a harmadik ikszen, amikor ráeszméltem egyrészt arra, hogy valamit kezdenem kell az időközben felgyülemlett kilókkal, másrészt arra, hogy hiányzik a mozgás.
Előkerült a Csepel Apolló, de nem éreztem jól magam rajta, ezért picit hezitáltam. Ezt látva a feleségem titokban elvitte egy szervizbe és építtetett belőle egy olyan kerékpárt, ami megfelelt az elmondásaimnak. Egyenes kormány került rá, alacsonyabb áttételt és kényelmesebb ülést kapott, hogy ne okozzon gondot a túlsúlyom. Igazából túrakerékpár lett belőle. Nagyon meglepődtem, amikor megkaptam a korábbi útitársam. Ekkor kezdtem el – immár másodszor – rendszeresebben kerékpározni. Ezt követte egy monti, majd most egy középkategóriás országútival gyűjtöm a kilométereket.
Nyilvánvalóan fontos érték számodra a sportszerűség. Milyen dolgokat tanultál a biciklizés vagy a munkád területén, ami segített a másikon?
Az autósportban különösen fontos, hogy megtanuljunk segíteni az esetlegesen bajba került versenyzőkön. Mivel korábban sportbíróként a pályák mellett is dolgoztam, illetve később sportbíró kollégáimat oktattam, szert kellett kerítenem néhány olyan alap tudásra, amely sajnos néha a civil életben is segített már.
Az egyik ilyen alkalommal egy autópályán történt balesethez az elsők között értünk oda. Ekkor nagyon jól jött mindaz, amit az autósportban tanultam, mind a hatóságok riasztásában, mind a közvetlen elsősegélynyújtásban.
De nem csak az autósport adott az életemhez, a bringázás is. Manapság az autóversenyeken a sportszerűség felügyelete az egyik feladatom és ehhez kapcsolódóan is sokat tanultam azokból a helyzetekből, amikor kétkeréken gyűjtöm a kilométereket. Ma már mondhatom, hogy épp a tekerésnek köszönhetően közelebb kerültem azokhoz az érzelmi és fizikai állapotokhoz, amelyeket a versenyzők élnek át – sokkal intenzívebben – a versenypályán. Ma már tudom, hogy mit jelent hosszabban vöröszónában lenni, illetve mi következik ez után.
Mennyit tekersz átlagosan egy héten? Hogyan tudod összeegyeztetni a sokszor külföldi felügyelői munkát a kerékpározással?
Ha minden jól alakul és nincs éppen versenyem, akkor hetente háromszor tekerek. Két alkalommal 1-1 órát, illetve egyszer hosszabban. Mivel a versenyekre a bringámat nem tudom magammal vinni, ezért azokon a hétvégéken ez kiesik. Ráadásul, ha távoli versenyen vagyok, akkor az utazás miatt a hétközi tekerések is csorbát szenvednek.
Éppen emiatt – illetve amiatt, hogy egy korábbi versenyautós elütésből eredően van némi visszamaradt sérülésem és ezért még hobbi szinten sem tudok futni – egy „B” sportot keresek. Olyat, amit a versenyhétvégéken is tudok űzni, hogy ne maradjon ki a mozgás. Ez most úgy tűnik, az úszás lesz – 47 évesen álltam neki úszni tanulni.
Mivel az autóversenyek nagy része tavasz közepétől ősz közepéig tart, a kerékpár szezon – ahogy azt korábban is mondtam – számomra inkább ősztől tavaszig tart, mintsem fordítva. Emiatt sokszor tekerek hidegben, esetleg esőben, de már nem csak megszoktam, meg is szerettem ezt. Persze ehhez azért kell némi mazochizmus.
Téged ki inspirál?
Sok nevet fel lehetne itt sorolni, de erre a kérdésre egy olyan válaszom van, akinek a nevét csupa nagybetűvel írnám, ő LÁSZLÓ ATTILA.
Attila sportbíróként egy autóversenyen egy baleset során elveszítette az egyik lábát. De nem adta fel, és amellett, hogy parasportolóként – többek között kerékpárversenyzőként – figyelemreméltó eredményeket ér el folyamatosan, visszatért az autósport pályákra is. Csodálom a sportteljesítményeit és a lelki erejét.
Ha ismersz olyan bringást, akinek kijár az elismerés inspiráló teljesítménye miatt, és úgy gondolod, büszkén akasztaná a nyakába a WLC Heroes érmét, írd meg nekünk a welovecycling@skoda.hu e-mail címre vagy Messenger üzenetben, hogy ki ő és miért vagy rá büszke! Kiemelkedő Strava-linkeket is várunk! Magadat neveznéd? Csak bátran! 🙂
