A Kalin-víztározó nem a vendégszeretetéről híres. Bulgária legkegyetlenebb emelkedője: 15,1 kilométer hosszú, 1717 méteres szintemelkedéssel, és egyetlen méter lejtő sincs rajta. A barátságosnak tűnő, 11,3%-os átlag meredekség kegyetlen tréfa, mivel a második felében ritkán esik 14% alá. Az egész megpróbáltatás 2546 méteres tengerszint feletti magasságban ér véget, nagyjából négy órával azután, hogy 860 méteren elindulsz. Nem meglepő, hogy a PJAMM Cycling Európa 6. legnehezebb emelkedőjeként tartja számon. Én pedig teljesen alábecsültem. A fejemben ez csak egy újabb hosszú erőfeszítés volt három rövid pihenővel, egyenletes tempóban: egy szép nap a hegyekben. De aztán eléggé máshogy alakult.
Az útvonal
A Kalin-víztározóhoz vezető emelkedő Pastrában kezdődik, egy csendes faluban, néhány kilométerre a híres UNESCO világörökségi helyszíntől, a Rilai kolostortól. Ide jönnek a zarándokok, hogy megtalálják Istent; a túrázók, hogy megtalálják a békét; és a bringások, hogy mindkettőt megkérdőjelezzék. Már az első pedálfordulattól kezdve beindul a buli: 7–8%-os meredekséggel indul, ami kezelhetőnek tűnik… egészen az első kilométer végéig, amikor hirtelen 13–14%-ra vált. Itt jössz rá, hogy ez a hegy nem lacafacázik.
Az első fele viszonylag kíméletes, kb. 10%-os átlaggal, rövid, 15%-ot súroló tüskékkel. Még el is hiszed, hogy kezelhető lesz a dolog… egészen addig, míg a hetedik kilométer környékén felbukkan a vízerőmű. Ott minden megváltozik. A fák eltűnnek, az út egyre csak keskenyedik, a hegyoldal pedig abbahagyja a színjátékot. Innentől 14,6%-osra ugrik, és kezdődik az igazi kínzás! Egy rövid, 10–15%-os szakasz csak bemelegítés a következő két kilométerhez, ahol a meredekség alig esik 17% alá. A legmeredekebb részek pedig elérik a 32%-ot, amit Bulgáriában legálisan nem is lenne szabad útnak nevezni.
Aztán jön a tizenkét hajtűkanyar: 2,5 kilométer, 15%-os átlaggal. Térképen lenyűgöző, élőben átélni kevésbé. A végső szakasz 12,5%-ra enyhül — ami addigra szinte egyenes terepnek érződik. Az út felülete többnyire betonelemekből áll, bár néhol ezek inkább elméletiek, mint valódiak. Az első 9 km-t fák árnyékolják, amik megvédenek a naptól, de nem védenek meg a fájdalomtól. Aztán 1900 méter felett eltűnik az erdő, a levegő lehűl, és a napfény már inkább életmentő erőforrás, mint zavaró tényező.
A csúcs közelében az út rövid időre kisimul. Kapsz egy kilométernyi kegyelmet — 4%-os meredekséggel —, ami elhiteti veled, hogy pihenhetsz. Aztán azonnal visszatérünk a kétszámjegyű kegyetlenkedéshez.
Röviden: könyörtelen. Ha megállás nélkül feljutsz, biztosan világklasszis bringás vagy.
A terv
Én viszont nem vagyok világklasszis bringás. Nem is tettetem. Csak egy enyhén túlsúlyos, lelkes amatőr, némi nagyzási hóborttal és nagyjából reális önismerettel. Általában. Ezúttal azonban látványosan alábecsültem a kihívást. A terv egyszerű volt: három tízperces pihenő, 5 km/órás átlag (ami számomra 150–250 watt között mozogna, meredekségtől függően), összesen három és fél óra. Papíron logikus volt — bárcsak papíron maradt volna az egész.
A probléma az volt, hogy az előző héten „kényszerdiétára” voltam ítélve. Miután kellemetlen módon felfedeztem, hogy allergiás lettem a kagylóra, szinte mindent elhagytam az étrendemből, kivéve a gyümölcsöt, joghurtot, kenyeret és fetát. Hét nap alatt három kilót fogytam — és a józan eszem nagy részét is elvesztettem.
Nem vittem magammal táplálékkiegészítőt, mert a legtöbb tiltólistás összetevőt tartalmazott. Így három sajtos szendviccsel, néhány datolyával, pár aszalt szilvával és egy tasak magnéziummal vágtam neki a mászásnak. A testem már a rajt előtt is mínuszban volt. De az elején még így is jól ment. Frissen, egyenletesen, kissé túlságosan optimistán indultam neki.
Az első 7 km
Az első kilométer gyorsan eltelt. A lábaim frissek voltak, a levegő hűvös, a meredekség 7–8%-os. A beton jó állapotban volt, és szinte könnyűnek tűnt az út. Ez az illúzió a harmadik kilométernél tört szét, ahol váratlanul 16%-ra ugrott a meredekség. Akkor még újdonságnak tűnt, izgalmasnak, nem fenyegetésnek.
Tartottuk a ritmust, néha beszélgettünk, mintha még mindig jól éreznénk magunkat. A fák között csodás kilátás nyílt, és mindegyik rövid megálló megérdemeltnek érződött, nem szükségszerűnek. Az ötödik kilométerig egy órán belül eljutottunk, és megálltunk egy percre körbenézni. A tökéletes pihenő 5,3 km-nél várt ránk, ahol az 5%-os emelkedő szinte „síkság”. Itt lehet vizet inni anélkül, hogy Darth Vaderként hörögnél a palackba, és itt lehet elhinni, hogy könnyen eléred a csúcsot. Nem így lesz, de ezt hamarosan megtudod.
1 óra 41 perc alatt elértük a vízerőművet, a hivatalos félutat. Minden rendben volt. Eddig.
A vízerőmű után
Az első 200 méter csak előzetes figyelmeztetés. Az út a járművek számára is megkérdőjelezhetően meredekké vált. Minden pedálfordulattal megemelkedett az első kerék. Ez már nem az erőnlétről szólt, hanem a gravitáció könyörtelenségéről.
Aztán szinte gúnyosan 4%-ra enyhült a hegyoldal. Hamis remény. Az utolsó kegyelem. Utána jött két teljes kilométer, ahol a meredekség soha nem esett 17% alá. Egy ponton 35%-ig ugrott fel, és 50 méteren át ki is tartott az álláspontja mellett, hogy ide bringásoknak nem kellene feljönnie. A „kegyetlen” enyhe kifejezés.
1,2 km után megálltunk egy kilátónál. A vízerőmű makettnek tűnt alattunk. Más bringások ekkor érkeztek oda — ilyen messziről is látni véltük a kétségbeesést az arcukon, ahogy felnéztek ránk.
A felhőként támadó rovarok miatt tovább kellett indulnunk. A 9. km-nél elértük az első biztos vízforrást. Oázis. 10 perc pihenő. Egy szendvics, pár datolya, egy szelet aszalt szilva. Addigra kb. 1700 kalóriát égettem el, és kevesebb mint 500-at pótoltam. Itt kezdődtek a görcsök.
A következő kilométer után pedig jött a híres 12 hajtűkanyar.
12 hajtűkanyar és 2 görcs
2,5 km, 15%-os átlaggal. Olyan meredek, mintha a tervező azt mondta volna: „Cuki ez a normál emelkedő, de mi lenne, ha inkább függőleges lenne?” A panoráma felülről mindenért kárpótol… vagyis kárpótolna, ha nem lennél félholt.
A harmadik hajtűnél lehetett utoljára vizet tölteni. Fent volt még ugyan egy másik forrás, de három hónap szárazság után egy csepp víz sem volt benne.
Itt jött az első igazi baj: a jobb combom teljesen begörcsölt. Lehúztam a magnéziumot. Visszaültem a nyeregbe. Túlélő mód. A 11. hajtűnél jártam, amikor mindkét combom egyszerre állt görcsbe. Összecsuklottam, mint egy marionett, akinek elvágták a zsinórjait. Leültem a szikla szélére. Ettem a második szendvicsem, betoltam 6 datolyát, 2 aszalt szilva szeletet, és megittam két kulacs elektrolitos vizet. 25 perc után már lábra is tudtam állni.
A következő szakasz azonban azonnal visszavágott — 25% kb. 100 méteren át. Tolnom kellett a bringát. A csúcs előtti utolsó kilométer „kíméletes” 10–12%-os volt, néha 18%-os részekkel. Néhány tehén bámult unottan az út mellől.
Végül enyhült a meredekség: elértem egy fennsíkot. Még egy utolsó hajrá, és fent voltam. 4 óra 40 perc — egy órával több, mint terveztem, de… megcsináltam.
A társam fél órával előbb ért fel. Végignézte a szenvedésem és szurkolt nekem. Tudta, hogy megcsinálom és igaza is lett. Ettünk, nevettünk, fotóztunk. Az utolsó szendvicset megosztottam egy pásztorkutyával.
40 perc után indultunk le.
A visszaút
A lejtő jutalom kellett volna, hogy legyen. De nem az volt. 40 perc alatt leértünk, ami gyorsnak hangzik — de itt még lefelé is minden túl meredek. Kétszer kellett megállni, hogy a féktárcsák kihűljenek.
A visszaút kifejezetten ijesztő volt a vak kanyarok miatt. Lehetetlen „suhanni”, csak túlélni lehet, megküzdeni a gravitációval. A táj közben olyan gyorsan suhant, hogy alig fogtam fel bármit. Ami felfelé végtelen volt, lefelé egy szemvillanás alatt eltűnt.
A faluba érve teljesen kiment a lábaimból az erő, de a mosolyom őszinte volt. Fájó izmokat és azt a halk, elégedett érzést vittük magunkkal, hogy valami igazán ostobát… és nagyszerűt tettünk.
