A Paris–Roubaix vitán felül az országúti kerékpártörténelem leg-leg-leg-versenyei közé tartozik: a sportág egyik leghírhedtebb, legnehezebb, legikonikusabb viadaláról beszélünk, fantasztikusan gazdag történelemmel, minden évben újabb és újabb szenzációs sztorikkal bővülve.
Nem lett ez másként idén sem. Egy nap, 260 kilométernyi tömény szenvedés egy brutális útvonalon: ami a „fehér utak poklán”, a Strade Bianchén a murva, az az „észak poklán”, a Paris–Roubaix-n a kockakő; összesen 29 darab (56 km-nyi) ilyen bringagyilkos macskaköves szektoron kellett átverekednie magát a mezőnynek hétvégén is, bár ezúttal szép időben, tehát a sarat és dagonyázást legalább megúszták. Ami magát a versenyt és a végeredményt illeti, itt is vonnánk egy párhozamot az idei Strade Bianchéval: a toszkán klasszikust az egyik földönkívüli, Tadej Pogačar nyerte meg emberfeletti, 80 km-es szólóval, erre a vasárnapi Roubaix-n jött a másik, a regnáló világbajnok Mathieu van der Poel, aki csak a szlovénhoz hasonítható bravúrral ment végig a céltól 60 km-re egyedül, és nyerte meg az év egyik legjobban várt egynaposát. Diadalának értékét csak tovább növeli, hogy ez egyben címvédés is volt, tehát egymást követő két évben tudott a csúcsra érni a világ egyik legnehezebb versenyén – ezúttal is ugyanúgy saját csapattársa, Jasper Phillipsen előtt, mint tavaly, míg a legutóbbi negyedik Mads Pedersen idén már odafért mögéjük a dobogóra. (Ehhez persze kellett az is, hogy a tavalyi harmadik Wout Van Aert eleve el se tudjon indulni a Flandrián elszenvedett kulcscsont- és bordatörése után: a belga sztár egyúttal be is jelentette a várhatót, vagyis hogy sérülései és rehabilitációja miatt nem fog tudni részt venni az év első nagy háromhetesén, a május 4-én rajtoló Giro d’Italián, helyette várhatóan a nyári Tour de France-ra és a párizsi olimpiára koncentrál majd).
Van der Poel tehát szenzációs, ám a sportág sajátos szépsége nyomán idén egy viszonylag ismeretlen, a holland zseni mögött majd 50’ perces hátránnyal tök utolsóként célba érő ausztrál srác is hozzá hasonló figyelmet és ünneplést kapott. Nem véletlenül mondják, hogy a Paris–Roubaix-n önmagában a célba érkezés is felér egy győzelemmel, és Cyrus Monk ezt most a saját bőrén tapasztalhatta meg. A 27 éves bringásnak ezen a szinten nincsenek komolyabb nemzetközi eredményei, elsősorban segítőként szokott jeleskedni, két évvel ezelőttig eleve kontinentális, tehát „harmadosztályú” szinten versenyzett, csak utána került át a Q36.5 nevű Pro-csapathoz, amely idén szabadkártyával indulhatott el a Roubaix-n. Monk még így sem lett volna ott a keretben, ám az együttes legjobb egynapos menői mind kiestek sérülés vagy betegség miatt, így megnyílt előtte az út, és életében először lehetett ott a Párizs-környéki kockaköveken. Viszontagságai elég jól összefoglalják, nagyjából milyen is ez a megmérettetés versenyzői szemmel. Monk a több mint hatórányi küzdelme alatt összesen háromszor kapott defektet, fokozatosan elmaradt társaitól és a mezőnytől is, végül egyedül rótta a kilométereket az embertelen körülmények között. Ám úgy volt vele: akkor sem adja fel, megcsinálja, bármi is legyen, ő itt márpedig végig fog menni, egyedül is, még ha a limitidőn kívül is ér célba. Végül ez történt: Van der Poelhoz képest 48:18 percnyi hátránnyal (22 perccel a limiten túl), de megérkezett a célhoz, és ezt a közönség maximálisan díjazta, magányos útján végig a szurkolók ovációja és biztatása közepette tekert, a célkapunál pedig győztesnek kijáró ünneplésben részesült. És nemcsak a közönség, de a sajtó is elismerte teljesítményét, kiemelten foglalkoztak vele, a Cyclingnews szakportál például méretes interjút készített vele néhány napnyi pihenőt követően. Ebben egyebek mellett elmondta: már a rajtvonalnál érzékelni lehet a mezőnyben a tapintható feszültséget, a versenyzők elsősorban nem is a saját teljesítményük miatt idegesek, hanem mert ezen a versenyen annyi minden múlik a „véletlenen”, az olyan faktorokon, amelyeket az ember nem tud irányítani és befolyásolni, hogy emiatt tényleg teljes a bizonytalanság, ki érhet végül célba, és ki nem. Ezen kívül elmesélte, annyi defektet kaptak a bringagyilkos burkolaton, hogy az ő a kerekét például az istállója dietetikus szakemberének kellett kicserélnie, mert a szerelők éppen a csapattársaival voltak elfoglalva – ez is hozzájárult ahhoz, hogy végül elvesztette a kontaktot az üldözőcsoportokkal, és a nap nagy részét egyedül kellett végigküzdenie. Monk hozzátette, nem egy lélekemelő pillanat, hogy amikor éppen a leghírhedtebb szektoron, az arenbergi kockaköveken izzadsz, még a karavánt záró seprűs kocsi is megelőz, mert olyan lassan haladsz a végül a semleges szerviztől kölcsönkapott szabvány kerekekkel – csak egy gonosz összehasonlítás, míg Monk 16,6 km-es átlagsebességgel 8:10 perc alatt teljesítette ezt a részt, addig a verseny elején a végül hatodikként végző Gianni Vermeersch 42,3-as átlaggal alig 3 perc alatt száguldott át ezen a 2,3 km-es etapon…
A kitartásból csillagos ötösre vizsgázó Monk azt is elmondta, miután ilyen körülmények között végre kivergődött az arenbergi darálóból, már esélye sem volt visszakapaszkodni a többiekre, így embertelen távot, jó 150 km-t kellett teljesen egyedül megtennie. Pontosabban, nem teljesen egyedül… „Nem éreztem magam egyedül, mert még mindig tömeg volt mindenhol, és rengeteg ember szurkolt az út széléről, ez pedig egészen különleges volt. Inkább attól tartottam, nehogy elüssek valakit, aki nem is tud arról, hogy még mindig vannak versenyzők. Nagyon óvatosnak kellett lennem, mert ha újra defektet kapok, szinte esély sem lett volna már újabb kereket szerezni, és akkor a semmiért küzdöttem volna, mert nem tudtam volna befejezni. Így viszont igazán klassz élmény volt, hogy megkaptam ezt a hatalmas támogatást, lenyűgözött, hogy mennyien tudták a nevemet, és szurkoltak nekem hangosan. Ez tényleg hatalmas mosolyt csalt az arcomra. Mindig arról álmodozol, hogy ez megtörténik, és azt kell mondjam, hogy ez a 150 km-es magányos utam összességében – a balszerencse ellenére – az egyik élvezetesebb versenyem volt!”
Borítókép: Chris Auld
