Hogy Tadej Pogačar is csak ember, nem gép, arra a tavalyi Tour 11. szakaszán láthattunk először igazán látványos példát, amikor Jonas Vingegaard és a Jumbo az elmúlt évek egyik legnagyszerűbb szakaszán végül csak megrogyasztotta az addig megrogyaszthatatlannak hitt szlovén zsenit. Az akkor már második Tour de France-győzelmén is túl lévő Pogačar ott, a Col du Granonon végül majdnem háromperces hátránnyal ért be Vingegaard-hoz képest, aki azon a ponton tulajdonképpen számszerűleg és lélektanilag is megnyerte az év főversenyét. Csakhogy az egy másfajta helyzet volt: akkor gyakorlatilag a teljes Jumbo összehangolt csapattaktikája és -támadása ért célt Vingegaard törekvéseivel együtt, tehát lesarkítva a válogatott klasszisok alkotta túlerővel szemben nem bírt végül a szlovén – idén viszont egészen más a helyzet.
Noha Eddy Merckx másfél hete, a verseny korábbi szakaszában éppen ennek a kritikájának adott hangot, hogy szerinte Vingegaard leginkább csak a csapatának köszönheti minimális (az 5. etapon összeszedett) előnyét Pogačarral szemben, és valójában a szlovén a mezőny legerősebb versenyzője, az utolsó hétre kiderült, hogy a valóság messze nem ez, vagy legfeljebb csak részben van igaza. Mert bár sokáig úgy tűnt, az idei kiírás az utolsó pillanatig nyílt lesz, és tényleg csupán másodpercek (vagy akár az időjóváírások) dönthetnek majd az elsőségről, négy nappal a párizsi cél előtt végérvényesen eldőlt az idei összetett. Pedig sokan már Greg LeMond és Laurent Fignon legendás, 1989-es különpárharcához kezdték hasonlítani Vingegaard és Pogačar csatáját – akkor az amerikai mindössze 8 másodperces előnnyel, minden idők legkisebb időkülönbségével nyerte meg a Tour-t –, ami abból a szempontból érthető valahol, hogy 15 szakasz után a dán címvédő már csupán 10 másodperccel vezetett Pogačar előtt, aki korábban másodpercről másodpercre dolgozta le eleinte 25 szekundumos deficitjét.
Ám ekkor következett a 22 kilométeres emelkedős időfutam, ahol Vingegaard 32:36 perces űridővel és erődemonstráló repesztéssel, a mezőnyből egyedüliként 41 km/óra feletti átlagot tartva agyonvert mindenkit, még a 39.26 km/órás átlagot tekerő és másodikként végző Pogačarnak is több mint másfél percet adott. Itt már tudni lehetett, hogy ez a Tour bizony mégsem egy-két másodpercen múlik majd, ám ami másnap következett, arra tényleg senki sem számított. Sokan éppen a Tour királyetapján várták, hogy Pogačar meghúz majd egy amolyan „utolsó szalmaszálba kapaszkodós” támadást, ehelyett azonban a szlovén minden előzmény nélkül produkált akkora összeomlást, amilyet tőle eddigi pályafutása alatt még sosem láttunk. Igaz, a szakasz elején bukott, de gond nélkül tovább tudott menni (később ő maga is elmondta, nem ezen múlott), viszont a brutális nap utolsó hegyén, a kiemelt kategóriás Col de la Loze-on nemhogy Vingegaard, de Michal Kwiatkowski tempóját sem bírta tartani: hiába volt vele két társa, Marc Soler és Adam Yates is, Pogačar folyamatosan szakadt le az élmenőktől, majd mindenki döbbenetére csak ennyit bírt belelihegni a csapatrádióba tíz km-rel a cél előtt: „Kész, meghaltam.” Ilyesmit eddig nem nagyon tudtunk elképzelni róla, nem véletlenül nyilatkozta utóbb néhány cifra káromkodás kíséretében, hogy ez volt élete egyik legrosszabb bringán eltöltött napja.
Pogačar végül több mint 7 és fél percet kapott a pályafutása legnagyobb sikerét elérő, szakaszgyőztes osztrák Felix Galltól (aki ezzel felröppent az összetett 8. helyére), de ami sokkal fontosabb, a riválisa nagy megzuhanását kihasználó Vingegaard-tól is majdnem 6 percet. A címvédő dán így az utolsó négy etapra 7:35 perces előnnyel fordult rá, ez az utolsó három napra sem változott, vagyis már csak bukás nélkül végig kell sétagaloppoznia a Champs-Élysées-ig, és ismét hazaviheti a sportág legértékesebbjeként számon tartott sárga trikót. És hogy Pogačarral mi történt? Nos, ő maga sem tudja, mindenesetre őszinte önkritikával úgy fogalmazott, ha a társai nem lettek volna ott mellette ezen a bizonyos 17. etapon, talán még az összetett dobogóját is bukta volna. Egyszer talán megtudjuk – addig pedig könnyen lehet, hogy a végelszámolásnál két Emirates-versenyző is ott lehet majd a pódiumon, hiszen Pogačar mögött jelenleg csapattársa, Adam Yates áll a harmadik helyen. Más kérdés, ez aligha vigasztalja majd az arab istállót, ha Vingegaard sárgája mellett a Jumbo a csapatversenyt megnyeri, márpedig jelenleg erősen így áll a helyzet.
Borítókép: Thibault Camus/AP
