A hétvégén a két fő számmal, a nők és a férfiak mezőnyversenyével véget ért a 2026-os kanadai országúti világbajnokság. Előbbiben, mondhatni, papírforma-eredmény született az elképesztő évet futó, idén a női Giro és Tour de France-dupla mellé a szivárványos trikót is bezsákoló Demi Vollering révén, a férfiak futama viszont Tadej Pogačar kényszerű távollétében az előzetesen megjósolt kiszámíthatatlan, remek versenyt hozta.
Ám nemcsak a végkifejlet okozott hatalmas meglepetést (erről később), hanem már az elején, a startlistánál is volt egy teljesen váratlan név az élet írta forgatókönyv eredményeként. Az történt ugyanis, hogy a szlovák férfiválogatott – amúgy általános döbbenetre – nem tudott kiállítani egy épkézláb indulót a kései sérülések, egyéb, csapatelfoglaltságokból adódó hiányzások miatt, így pedig, más opció nem lévén, végül a kerettel masszőrként (!) Montrealba utazó Vladimír Kovácikot nevezték be tűzoltásként az utolsó pillanatban. A 28 éves fiatalember rendelkezik ugyanis érvényes UCI-versenylicensszel, noha azt legutóbb majdnem tíz éve, még 2017-ben használta egy lengyel egynapos erejéig… A gyakorlatilag félamatőr szinten tekerő Kovácik számára így álomszerű lehetőség hullott az ölébe, hiszen kis túlzással a semmiből találta ott magát az elit világbajnoki mezőnyben, olyan sztárok mellett, mint Mathieu van der Poel, Remco Evenepoel, Wout Van Aert, Primoz Roglič és még sorolhatnánk napestig. Ráadásul egyáltalán nem is vallott szégyent: habár saját bevallása szerint egy ideje jóindulattal is csak hobbiszinten edzeget (a legkomolyabb vb-felkészülése az volt, hogy a verseny előtt leborotválta a lábait…), jó száz kilométeren keresztül így is tartani tudta a tempót a főmezőnnyel, végül 168 km-rel a 274 km-es össztáv célja előtt állt ki a versenyből (ugyanerre a sorsra jutott korábban a mi egyetlen férfiindulónk, Valter Attila is). Ezzel együtt Kovácik számára természetesen életre szóló élmény marad a váratlan világbajnoki részvétel: „Egyszerűen szavakat sem találok erre az egészre… Egy világbajnokság minden kerékpáros álma, én meg csak egy sima masszőr vagyok, szóval ez tényleg tiszta őrület” – reagált a nap egyik hőse az Eurosportnak a helyszínen, megerősítve, hogy tényleg az utolsó pillanatban, alig néhány nappal a záró versenyszám előtt érkezett hozzájuk az információ, hogy az utolsó szóba jöhető szlovák versenyző is megsérült, így tulajdonképpen ő maradt az egyedüli opció.
És bár egy Kovácik-kaliberű lelkes félamatőrnek ez valóban egy hollywoodi tündérmesével ért fel, a szlovák kerékpársport szempontjából viszont összességében óriási blama, hogy képtelenek voltak kiállítani egy profi versenyzőt. Elvégre arról a nemzetről beszélünk, amely 2015 és 2017 között zsinórban három vb-címet szerzett Peter Sagan jóvoltából, és amely Kanadában sem maradt arany nélkül (Viktória Chladanová a női U23-asok versenyében diadalmaskodott). Jelen állás szerint konkrétan a teljes szlovák férfiszakág hálával tartozik Kováciknak, hiszen amellett, hogy megmentette a mundér becsületét, ha ő nincs, és nem tudtak volna senkit benevezni a mezőnyversenyre, az hosszabb távon is komoly következményekkel járhatott volna: a nemzetközi szövetség szankció gyanánt leminősíthette volna a jövő évi szlovák nemzeti bajnokságokat, ami azzal egyenértékű, hogy a versenyzőik csak feleannyi ranglistapontot szerezhetnek a Los Angeles-i olimpiára való kvalifikációban.
A férfiak mezőnyversenye nem mellékesen az év egyik legnagyszerűbb viadalát hozta, a nehéz pálya és a több, mint 273 kilométer letekerése után pedig végül nem valamelyik sztárfavorit, hanem egy abszolút meglepetésnév, az Emiratesben legtöbbször Pogačar egyik fő hegyi segítőjeként tevékenykedő Brandon McNulty került ki győztesen. Az amerikai 33 km-rel a cél előtt megindított támadására nem reagáltak időben a nagyágyúk: noha olyan extraklasszisok voltak az üldözőbolyban, mint Van der Poel, Michael Matthews, Mads Pedersen, Tom Pidcock, Ben Healy vagy éppen Remco Evenepoel, vagy nem volt elég erejük, vagy pedig egymással voltak elfoglalva, mintsem rendesen összedolgozzanak – miközben a két amerikai „szabotőr”, Quinn Simmons és Matteo Jorgenson leginkább azon ügyködött, hogy honfitársuk lehetőleg kitartson az élen. McNulty pedig élt is élete esélyével, 13 másodpercet meg tudott tartani az előnyéből, így végül ő is megírta a maga amerikai álomsztoriját: az alázatos segítő 28 évesen pályafutása legváratlanabb és legnagyobb győzelmét aratta, egy éven át ő viselheti tehát az országúti kerékpározás ikonikus mezét, a szivárványos trikót. Méghozzá abszolút megérdemelten – ráadásul ezzel ő szakította meg a valószínűtlenül hosszú, 33 éves amerikai böjtöt, hiszen legutóbb 1993-ban volt férfi világbajnoka az Egyesült Államoknak, akkor egy bizonyos Lance Armstrong személyében, aki azt a győzelmét megtarthatta…
Borítókép: Getty Images