Az idei Vuelta a España legdrámaibb fordulópontja egyértelműen Tadej Pogačar bukása és kiesése volt az élről. A világverő szlovén az újabb – immár rekordbeállító, ötödik – Tour de France-diadala után éppen javában útban volt páratlan pályafutása első Vuelta-sikere felé, hiszen az első hét után tükörsima négyperces előnnyel vezette az összetettet, és aligha férhet hozzá kétség, gond nélkül meg is nyerte volna a viadalt, ha a nyolcadik etapon bekövetkezett csúnya balesete és kulcscsonttörése nem veszi ki a játékból. De kivette, ez pedig nyilván alapjaiban írta át a forgatókönyvet: a Vuelta egycsapásra az idei év legélvezetesebb háromhetesévé változott át, melynek végén hosszú idő után újra egy spanyol, Enric Mas örülhetett Pogačar honfitársa, Primoz Roglič, valamint az osztrák Felix Gall előtt (Valter Attila top 50-esként a 45. helyen zárt első bahraines Grand Tourján).
A történtek pedig újra vegyes érzelmeket piszkáltak fel az országúti kerékpársport szerelmeseinek körében. Mert bár jóérzésű ember nyilván nem tud örülni egy Pogačar-kaliberű világklasszis sérülésének – meg úgy eleve, bárki más kárának –, az ugyanakkor vitathatatlan, hogy az amúgy kimondottan szerethető szlovén szupersztár kiesése rég nem látott jó versenyt generált, tele az utóbbi időben sokszor már szinte ismeretlen izgalomfaktorral, miközben a kiszámíthatóság jó értelemben vett, közönségszórakoztató kiszámíthatatlanságba csapott át.
Noha az Emirates megoperált zsenije azóta villámrehabilitációját követően már el is kezdte az otthoni edzéseket, a szeptemberi világbajnokságon természetesen még nem lehet ott. Ez pedig egyet jelent: esélyt a riválisoknak. A brit válogatottnál például nem is szégyellik kerek-perec kijelenteni, hogy Tadej Pogačar váratlan hiányával rég áhított nagy lehetőség hullhat az ölükbe: Scot Thornley egyenesen azt mondta, hogy a szlovén nélkül azok a nagymenők, akik Pogačarral a mezőnyben általában legfeljebb csak a dobogóért küzdhetnek, most végre valóban reális eséllyel mehetnek a győzelemért – megfogalmazva ezzel valószínűleg a mezőny egy jelentős részének hasonlóan ambivalens érzéseit.
A britek bizakodása persze érthető, hiszen a sportágba jó ideje óriási pénzeket ölő kerékpáros nagyhatalomként legutóbb 15 éve volt világbajnokuk a mezőnyversenyben – akkor, 2011-ben Mark Cavendish húzta be a szivárványos trikót –, de előtte is csupán egyszer tudtak nyerni, még 1965-ben a történelmet író Tom Simpson révén. A hosszú böjtöt ezúttal az olimpiai bajnok Tom Pidcockkal szeretnék megtörni, aki mögé a teljes brit csapat felsorakozik majd Kanadában, a vb idei helyszínén. A rendkívül sokoldalú Pidcock egyébként egy esetleges győzelemmel nem mindennapi bravúrt hajtana végre, hiszen augusztus végén hegyikerékpárban már begyűjtötte a vb-címet, most pedig aszfalton, az országúti szakágban is ugyanerre készül.
De persze nemcsak ő, hanem a többi nagyágyú is vért szimatol Pogačar hiányában a címvédő Remco Evenepoeltól kezdve Wout Van Aerton át Mathieu van der Poelig. Konszenzus van abban, hogy amikor a szlovén zseni is ott van a mezőnyben, akkor a stratégiák szinte kizárólag arra épülnek, hogy lekövessék vagy megelőzzék az ő robbanásszerű támadásait, a távollétében viszont a mezőnyverseny sokkal nyitottabbá, kiszámíthatatlanabbá és agresszívabbá válhat – csakúgy, mint a Vuelta. A montréali országúti világbajnokság vasárnap rajtol a női és férfi egyéni időfutammal (Pelikán János, Peák Barnabás), s a következő hétvégén zárul előbb a hölgyek (Zsankó Petra), majd a férfiak mezőnyversenyével (Valter Attila).
Borítókép: Getty Images