1995-ben, a Tour utolsó szakaszát megelőző éjszakán, a brit Brian Robinson és Tony Hoar nem tudtak aludni. Hátuk mögött 4,247 km kőkemény verseny, bukások és defektek, három hét úttalan utakon, hegyeken és völgyeken át. Most már csak 229 km áll előttük, a szakasz Tours és Párizs között, és a végső sprint a híres Parc de Princes-en át.
Ugyanezen a napon, korábban, a brit csapat 68,6 km-t tekert, Hoar 1 perccel és 22 másodperccel hagyta le Robinsont. Mégis Robinson aratott nagyobb sikert: 40 hellyel lépett feljebb az összesítő rangsorban.
Végül csak eljött a hajnal. Július 30, szombat. Pár óra múlva a Tour harmadszoros bajnokként fogja ünnepelni Louison Bobet-et.
6 órával, 38 perccel és 39 másodperccel azután, hogy Robinson és Hoar elhagyta Tours városát, beértek a célba, 68 másik kerékpárossal egyetemben. A briteket melegen fogadta a párizsi tömeg. Robinson a 29. helyet szerezte meg, Hoar pedig a 69. lett, majdnem egy órával lemaradva a 68. befutótól, Henri Sitek-től. Az út felénél járhatott, amikor a brit sajtó lehozta, hogy nem fogja tudni megcsinálni, így, amikor célba ért, hatalmas üdvrialgás fogadta.
Hoar-nak tényleg nem volt könnyű dolga, nem túloztak az újságok: Monacoban háromszor esett a hegyi szakaszokon, így nem ért be időben. Mégis folytathatta a versenyt, azonban a forgalom nem kis gondot okozott neki a következő szakaszon. De megcsinálta, és amikor Párizsba ért, egy kis piros lámpást csatolt a bringájára, így ünnepelt. Szinte legendává vált a fiatal angol: mindenáron teljesíteni akarta a versenyt. Saját nemzeti hősük, Louis Robet után Hoart várták a leginkább a francia szurkolók.
„Ez volt életem legkeményebb versenye. De tudtam, hogy megéri, így nyomtam, ahogy csak tudtam” – nyilatkozta Hoar.
Na és Robinson? Igazán le volt nyűgözve. Egy angol lapnak így nyilatkozott: „Még visszatérek” – és így is lett.
Charles Holland és Bill Burl voltak az első britek, akik részt vettek a versenyen, 1937-ben, egy háromfős csapatban, a kanadai Pierre Gachon oldalán. Azonban ekkor még nem volt mögöttük egy jól működő rendszer, mely támogatta volna őket, így egyikük sem ért be a célba. Az ötlet, hogy egy teljes, és támogatott csapat induljon a Tour-on 1953-ban merült fel, a Svédországban megrendezett Világbajnokságon.
Ekkor kezdődött el ugyanis a párbeszéd, melynek indikátorai a Cycling és a The Bicycle magazinok voltak: miért is ne indulhatnának angol versenyzők is a francia versenyen?
A diskurzusban részt vett D. D. Mac McLahan, a Hercules bringa-gyártó cég vezetője is. Remek lehetőséget szimatolt meg: bár a csapatok nemzeti színekben indultak, nem pedig márkákéban, mégis nagy szerepet remélt támogatóként a cégvezető.
1954 novemberében megszületett a döntés: indul Nagy-Britannia a versenyen. 1955 elején a Hercules elküldte a versenyzőiket Côte d’Azurba, hogy fejlődjenek és megszerezzék a nagyon is szükséges európai tapasztalatokat. Júniusban kiválasztották azokat a versenyzőket, akik indulnak majd a francia versenyen: Dave Bedwell (Romford), Tony Hoar (Emsworth), Stan Jones (Birmingham), Fred Krebs (Cambridge), Bob Maitland (Birmingham), Ken Mitchell (Kenton), Bernard Pusey (Redhill), Brian Robinson (Huddersfield), Ian Steel (Glasgow) és Bevis Wood (Manchester). A 10 induló közül 6 a Hercules kerékpárosa volt, őket Syd Cozens, a cég menedzsere vezette.
Huszonnégy nappal később ez a 10 ember rajthoz állt és történelmet írt. A dolog bárhogy elsülhetett. A L’Équipe magazin így írt a csapatról: „Több bennük a bátorság, mint a tapasztalat.” Az anyaországban pedig: „Van esélyünk? Őszintén, nincs… már az is jó, ha egyáltalán beér valamelyikük.”
Valóban nem indult jól a verseny, három szakasz alatt hárman is kiestek. A csapattagok között tapintható volt a feszültség, ráadásul számos defektet is elszenvedtek. Az elsőt mindössze 30 perccel a rajt után. Ahogy Rouge próbálta felpumpálni a lapos kereket, az szétdurrant, így cserélni kellett.
A verseny előrehaladtával egyre dőltek ki a brit versenyzők. Jones a hetedik szakaszban, Steel egy kemény mászás után, Maitland baleset következtében a kilencedik állomás előtt. Fent is maradt róla egy fotó, amin egy fal tetején ül, vérző könyökkel és egy háziasszony látja el a sebeit. Krebs és Mitchell még Avignon előtt búcsúztak a versenytől. 11 szakasz volt hátra, és mindössze két kerékpáros képviselte az angol nemzetet.
Nem csoda hát, hogy hatalmas üdvrivalgás fogadta Robinsont és Hoar-t, amikor beértek a célba. Robinson remekül teljesített, egyes írások szerint „úgy szenvedett, ahogy még soha nem szenvedett angol kerékpáros.” 39 versenytársát hagyta le, emelkedőn – szinte repült. Így végzett végül a 29. helyen.
Az első megmérettetés óta eltelt 65 évben Nagy-Britannia hatszor szerezte meg a Tour első helyét. Minden kezdet nehéz – nehéz, de egyben csodálatra méltó is.
Forrás: cyclingweekly.com
