A kerékpározásban nincs hiány olyan sztárversenyzőkből, akik az évek során fej-fej mellett haladtak, és ezek az élénk versengések a sportág nagyszerű, fő, elragadó elemei. Ahogy minden évben új, fiatal versenyzők csatlakoznak az élvonalhoz, úgy alakulnak ki új kapcsolatok, amelyek továbbra is izgalmat nyújtanak a rajongók számára. Vessünk egy pillantást néhány nagyszerű riválisra, akik hozzájárultak ahhoz, hogy a kerékpározás, mint sportág, a jelenlegi formájában tündököljön.
Jacques Anquetil és Raymond Poulidor
Aki ismeri ennek a két francia sztárnak a történetét, az tudja, hogy a kerékpáros rivalizálás ellenére titokban haverok voltak, akik mélyen tisztelték egymást. A sportviszályból született barátság egy megosztott Franciaországról szóló mesévé nőtte ki magát. Az Észak-Franciaországból érkezett Anquetil született győztes volt, aki erőfeszítés nélküli érte el sikereit. Stílusos, megbecsült és nagyon gyors. Poulidor ezzel szemben egy szókimondó mászó volt a központi régióból. Kicsit durva volt a stílusa, és gyakran lett második. Mindig egymás nyakába lihegve tekertek, az 1964-es Puy de Dôme-i epikus harc az az ikonikus pillanat, amely megmutatja ezt. Hihetetlen erőfeszítéseinek köszönhetően Poulidor végül megnyerte a csatát és az 51. Tour de France 22. szakaszában átvette a vezetést, de Anquetil lett a háború győztese, hiszen az összesített versenyben felülmúlta ellenfelét.
Bár soha többé nem haladtak fej-fej mellett, karrierjük alatt mindvégig megmaradt a rivalizálás. Azonban Anquetil utolsó szavai Poulidorhoz, amelyeket a halálos ágyán intézett hozzá, a barátságukat tükrözték. Ahogy Poulidor emlékezett erre a pillanatra: „Azt mondta nekem, hogy a rák olyan gyötrelmesen fájdalmas volt, mintha egész nap, a nap minden órájában felkapaszkodott volna a Puy de Dôme-ra”. Majd hozzátette: “Soha nem fogom elfelejteni, barátom, hogy még egyszer, utoljára megelőztelek.”
Leontien van Moorsel és Jeannie Longo
A jelenleg hatvanas éveiben járó és még mindig újabb győzelmeket gyűjtő Jeannie Longo okkal vált ilyen meghatározó figurává a kerékpározás világában. Éveken keresztül úgy tűnt, hogy nem lehet megállítani, és változatlan fölénye a kerékpáros nők egész generációját szorítja majd háttérbe. Mindaddig, amíg Leontien van Moorsel, Longo által inspirálva, meg nem jelent a színen.
A fiatal holland nő, aki azóta legendává vált, 15 évesen vett részt először országos bajnokságon. A terepen és az úton egyaránt Longóval vívta meg a legnagyobb csatáit. A 2000-es olimpián van Moorsel lett a legeredményesebb női kerékpáros, aranyérmet szerzett az országúti versenyen, az időmérőn és az egyéni futamban, nem beszélve az ezüstről, amit a pontversenyen nyert. Három évvel később megdöntött egy rekordot, ami tizenkét éve állt, ezzel felülmúlva riválisa, Jeannie Longo korábbi csúcsát.
Greg LeMond és Bernard Hinault
Ez a történet jól szemlélteti, hogyan eredhet a kerékpáros rivalizálás árulásból: a LeMond és Hinault közti háború egy hátbaszúrással kezdődött. 1985-ben Bernard Hinault megígérte barátjának és csapattársának, Greg LeMondnak, hogy az akkori Tour De France győzelmében nyújtott segítségért cserébe támogatja őt a következő évben. Hinault valóban nyert 1985-ben, de ezután félresiklottak a dolgok. Habár árulása valószínűleg több volt egyszerű önzésnél, Hinault könyörtelen támadásának a ’86 -as Tour hegyi szakaszán minden bizonnyal nem az volt a célja, hogy LeMondot győzelemhez segítse. Azonban LeMond a pedálok ellen fordította haragját, és végül ő lett az első amerikai, aki megnyerte a francia körversenyt.
Marianna Vos és Lizzie Armitstead
A világ legjobb kerékpárosai közé sorolható Marianna Vos és Lizzie Armitstead a 2012-es olimpián lezajlott ikonikus összecsapásukkal magukra vonták a világ figyelmét. Az esemény kezdetén Vos volt a favorit, sok kemény munka és elért győzelem után a női kerékpározás közkedvelt alakja lett. Ez azonban nem jelentette azt, hogy nem kellett küzdenie. A 24 éves Lizzie Armitstead a brit csapat vezetőjeként indult a versenyen, és egy egész nemzet támogatta a Londoni olimpiai játékokon.
A sajtó hangos volt a helyi reménységtől, és folyamatosan Armitstead esélyeit latolgatták. Mindenki izgatottan várta az Armitstead-vs-Vos kerékpárversenyt. És nem hiába. A szakadó eső csak még drámaibbá tette a végtelennek tűnő csatát, amely kiszámíthatatlan cselekedetekkel, agresszióval és izgalmakkal volt tele. Végül Vos távozott az országúti verseny bajnokaként, de még számos dinamikus versenyen haladtak fej-fej mellett, és rivalizálásuk kritikus szerepet játszott a női kerékpározás ismertségének növelésében.
Fausto Coppi v Gino Bartali
Végül, de határozottan nem utolsósorban: nem beszélhetünk úgy a kerékpáros versengésről, hogy ne említenénk meg Coppi és Bartali rivalizációját. Ketté osztva az olasz bringás világot, Coppi 1940-ben csatlakozott Bartali csapatához, és senkit nem ámított azzal, hogy együttműködést vár. Elhozta a Giro d’Italia győzelmet (Bartali legnagyobb bánatára), és így kezdődött meg a verseny, amely újra és újra lejátszódott. Az évek során a két férfi többször is világossá tette, hogy sokkal szívesebben harcolnak egymással, minthogy együtt dolgozzanak, még akkor is, ha ez mindkettőjük győzelemébe kerül.
Az általuk generált feszültség a kerékpározás világán kívül is szimbolikussá vált, és a fent említett franciákhoz hasonlóan az ország nagyobb társadalmi megosztottságát tükrözte. A modern Coppi az iparosodott észak képviselője volt, míg Bartalit a déliek támogatták, és hagyományosabb, vallásosabb és vidékiesebb értékek jellemezték. Bár az ellenségeskedés soha nem oldódott fel igazán a két versenyző között, mégis voltak bajtársias pillanataik. Például 1952-ben a Col d’Izoardon egyikük segítőkészen egy vizes palackot adott át a másiknak (az már mindegy, hogy mindkét versenyző – heves rajongóikkal együtt – azt állította, hogy ő volt az, aki átadta az üveget).
