ŠKODA logo

Tagadhatatlanul a versenyek egyik izgalmas és érzelmekkel teli mozgatórugója a rivalizálás, mind a sportolók, mind a nézők számára. A vágy, hogy legyőzz egy másik nagy tehetséget kölcsönös tisztelettel, sőt sokszor barátsággal övezve: ettől lesz olyan csodálatos dolog a versengés.

Megosztás:

A kerékpározásban nincs hiány olyan sztárversenyzőkből, akik az évek során fej-fej mellett haladtak, és ezek az élénk versengések a sportág nagyszerű, fő, elragadó elemei. Ahogy minden évben új, fiatal versenyzők csatlakoznak az élvonalhoz, úgy alakulnak ki új kapcsolatok, amelyek továbbra is izgalmat nyújtanak a rajongók számára. Vessünk egy pillantást néhány nagyszerű riválisra, akik hozzájárultak ahhoz, hogy a kerékpározás, mint sportág, a jelenlegi formájában tündököljön.

Jacques Anquetil és Raymond Poulidor

Tour de France, 1964. Baloldalon Anquetil, jobboldalon Poulidor. © Profimedia, AFP

Aki ismeri ennek a két francia sztárnak a történetét, az tudja, hogy a kerékpáros rivalizálás ellenére titokban haverok voltak, akik mélyen tisztelték egymást. A sportviszályból született barátság egy megosztott Franciaországról szóló mesévé nőtte ki magát. Az Észak-Franciaországból érkezett Anquetil született győztes volt, aki erőfeszítés nélküli érte el sikereit. Stílusos, megbecsült és nagyon gyors. Poulidor ezzel szemben egy szókimondó mászó volt a központi régióból. Kicsit durva volt a stílusa, és gyakran lett második. Mindig egymás nyakába lihegve tekertek, az 1964-es Puy de Dôme-i epikus harc az az ikonikus pillanat, amely megmutatja ezt. Hihetetlen erőfeszítéseinek köszönhetően Poulidor végül megnyerte a csatát és az 51. Tour de France 22. szakaszában átvette a vezetést, de Anquetil lett a háború győztese, hiszen az összesített versenyben felülmúlta ellenfelét.

Bár soha többé nem haladtak fej-fej mellett, karrierjük alatt mindvégig megmaradt a rivalizálás. Azonban Anquetil utolsó szavai Poulidorhoz, amelyeket a halálos ágyán intézett hozzá, a barátságukat tükrözték. Ahogy Poulidor emlékezett erre a pillanatra: „Azt mondta nekem, hogy a rák olyan gyötrelmesen fájdalmas volt, mintha egész nap, a nap minden órájában felkapaszkodott volna a Puy de Dôme-ra”. Majd hozzátette: “Soha nem fogom elfelejteni, barátom, hogy még egyszer, utoljára megelőztelek.”

Leontien van Moorsel és Jeannie Longo

A jelenleg hatvanas éveiben járó és még mindig újabb győzelmeket gyűjtő Jeannie Longo okkal vált ilyen meghatározó figurává a kerékpározás világában. Éveken keresztül úgy tűnt, hogy nem lehet megállítani, és változatlan fölénye a kerékpáros nők egész generációját szorítja majd háttérbe. Mindaddig, amíg Leontien van Moorsel, Longo által inspirálva, meg nem jelent a színen.

A fiatal holland nő, aki azóta legendává vált, 15 évesen vett részt először országos bajnokságon. A terepen és az úton egyaránt Longóval vívta meg a legnagyobb csatáit. A 2000-es olimpián van Moorsel lett a legeredményesebb női kerékpáros, aranyérmet szerzett az országúti versenyen, az időmérőn és az egyéni futamban, nem beszélve az ezüstről, amit a pontversenyen nyert. Három évvel később megdöntött egy rekordot, ami tizenkét éve állt, ezzel felülmúlva riválisa, Jeannie Longo korábbi csúcsát.

Greg LeMond és Bernard Hinault

Hinault and LeMond
Hinault (B) és Lemond (J) 1986. © Profimedia, AFP

Ez a történet jól szemlélteti, hogyan eredhet a kerékpáros rivalizálás árulásból: a LeMond és Hinault közti háború egy hátbaszúrással kezdődött. 1985-ben Bernard Hinault megígérte barátjának és csapattársának, Greg LeMondnak, hogy az akkori Tour De France győzelmében nyújtott segítségért cserébe támogatja őt a következő évben. Hinault valóban nyert 1985-ben, de ezután félresiklottak a dolgok. Habár árulása valószínűleg több volt egyszerű önzésnél, Hinault könyörtelen támadásának a ’86 -as Tour hegyi szakaszán minden bizonnyal nem az volt a célja, hogy LeMondot győzelemhez segítse. Azonban LeMond a pedálok ellen fordította haragját, és végül ő lett az első amerikai, aki megnyerte a francia körversenyt.

Marianna Vos és Lizzie Armitstead

2012 Olympics
Vos legyőzi Armitstead-et a 2012-es Olimpián. © Profimedia

A világ legjobb kerékpárosai közé sorolható Marianna Vos és Lizzie Armitstead a 2012-es olimpián lezajlott ikonikus összecsapásukkal magukra vonták a világ figyelmét. Az esemény kezdetén Vos volt a favorit, sok kemény munka és elért győzelem után a női kerékpározás közkedvelt alakja lett. Ez azonban nem jelentette azt, hogy nem kellett küzdenie. A 24 éves Lizzie Armitstead a brit csapat vezetőjeként indult a versenyen, és egy egész nemzet támogatta a Londoni olimpiai játékokon.

A sajtó hangos volt a helyi reménységtől, és folyamatosan Armitstead esélyeit latolgatták. Mindenki izgatottan várta az Armitstead-vs-Vos kerékpárversenyt. És nem hiába. A szakadó eső csak még drámaibbá tette a végtelennek tűnő csatát, amely kiszámíthatatlan cselekedetekkel, agresszióval és izgalmakkal volt tele. Végül Vos távozott az országúti verseny bajnokaként, de még számos dinamikus versenyen haladtak fej-fej mellett, és rivalizálásuk kritikus szerepet játszott a női kerékpározás ismertségének növelésében.

Fausto Coppi v Gino Bartali

Coppi vs Bartali
Coppi felfrissíti magát a Col de Galibier emelkedője előtt, mögötte Bartali halad. © Profimedia

Végül, de határozottan nem utolsósorban: nem beszélhetünk úgy a kerékpáros versengésről, hogy ne említenénk meg Coppi és Bartali rivalizációját. Ketté osztva az olasz bringás világot, Coppi 1940-ben csatlakozott Bartali csapatához, és senkit nem ámított azzal, hogy együttműködést vár. Elhozta a Giro d’Italia győzelmet (Bartali legnagyobb bánatára), és így kezdődött meg a verseny, amely újra és újra lejátszódott. Az évek során a két férfi többször is világossá tette, hogy sokkal szívesebben harcolnak egymással, minthogy együtt dolgozzanak, még akkor is, ha ez mindkettőjük győzelemébe kerül.

Az általuk generált feszültség a kerékpározás világán kívül is szimbolikussá vált, és a fent említett franciákhoz hasonlóan az ország nagyobb társadalmi megosztottságát tükrözte. A modern Coppi az iparosodott észak képviselője volt, míg Bartalit a déliek támogatták, és hagyományosabb, vallásosabb és vidékiesebb értékek jellemezték. Bár az ellenségeskedés soha nem oldódott fel igazán a két versenyző között, mégis voltak bajtársias pillanataik. Például 1952-ben a Col d’Izoardon egyikük segítőkészen egy vizes palackot adott át a másiknak (az már mindegy, hogy mindkét versenyző – heves rajongóikkal együtt – azt állította, hogy ő volt az, aki átadta az üveget).

Ez a weboldal cookie-kat használ

A személyes adatai cookie-kon keresztül történő kezelésével, valamint ezzel kapcsolatos jogaival kapcsolatban további információkat talál itt: Információk személyes adatai kezeléséről cookie-k és más webes technológiák használatával. Az alábbiakban adhat hozzájárulást személyes adatai meghatározott célból történő kezelésére.