Ha az ember elkezd bringázni, jó eséllyel egy általános biciklivel kezd. Ez lehet esetleg valamilyen városi használatra felkészített darab, kezdő hegyi bringa, netán országúti, abból a szempontból mindegy, hogy amint a bringás elkezd érdeklődni egy szakág felé, a bringa is elkezd alakulni. Ha sokat megy hegyen, előbb-utóbb felkerül egy terepmintás gumi, jobb villa, hatékonyabb fék, aztán ha már nem elég a tuning, jön a rendes célszerszám. Terepen semmi sincs messzebb az origótól, mint egy downhill bringa.

Megosztás:

Hogy miért is olyan speciális egy ilyen bringa, azt a múlt heti heti cikkünkben leírt versenykörülmények indokolják. Egy ilyen gépnek el kell viselnie azt, hogy alkalmanként 50-60-as tempóval küldjék át egy sziklakerten, több tíz métert repüljön, ugyanakkor könnyedén átfűzhető kell legyen a szűk visszafordítókon. Valahogy így:

Túlzás azt kijelenteni, hogy egy ilyen bringa csak lefelé használható, de egy downhill gép annyira a lejtőre optimalizált, hogy a legkisebb emelkedőn való feltekerés is merő szenvedés. Bár kell a masszív felépítés, mára már nem ritka a 14 kilónál könnyebb downhill bringa, ami ugyan nehezebb, mint a többi terepes szakág gépei, de pár éve még annak is örültek a gyártók, ha 17 kiló környékére tudták szorítani a súlyt.

Bár régebben kísérleteztek acél vázakkal, a downhill világában az alumínium és a szénszál mára egyeduralkodó, mivel ezek elég könnyűek és strapabíróak. A villaszög ebben a kategóriában a leglaposabb, 62 fok körüli, a tengelytáv egy M-es méretű váznál 122 centinél is hosszabb lehet. Bár még lehet kapni egyes gyártóknál 26 colos kerekű downhill bringát, a legtöbb 27,5-ös keréken fut, és egyre több versenyző alatt látni 29 colos kerékméretet. A gumi persze vastag, hogy bírja a felütéseket, sőt, sokszor kevlárral erősített, az agresszív mintázat pedig magától értetődik.

Az ilyen gépek legérdekesebb része mégis a futómű. Elöl-hátul legalább húsz centit mozognak, a csillapítás és a kompresszió több fokozatban állítható. Egyes villákon annyi állítási lehetőség van, hogy egy lelkes hobbista nem is feltétlen ismeri ki magát elsőre, időbe telik, mire az összes paramétert eltalálja. Ezek a villák duplavállasak, mint a motorokon, hiszen így merevebbek, és nem csak tekercsrugó, de levegő is lehet rugózó elem bennük. A váz után ez a downhill bringa legdrágább alkatrésze. A rugóstag szintén lehet rugós, levegős, legalább annyi állítási lehetőséggel, bár itt már különböznek a méretek: minden váz a bele való rugóstaggal működik jól, nem olyan egyértelmű a helyzet, mint a villák méretezésénél.

És mivel a tempóról szól az egész sport, a fék talán a legfontosabb: mára szinte kizárólag hidraulikus tárcsafékben bíznak a versenyzők, hiszen nem csak a fékereje a legjobb, de tartós kínzás során sem melegszik fel, így a pálya alján ugyanúgy meg lehet velük állni, mint az első kanyar féktávján. Hasonló rendszerekről van szó, mint az autókon, motorokon, a legtöbb fék kétdugattyús, de akár négy- vagy hatdugattyús féknyereg is elérhető, ha valaki nem bízná a véletlenre.

Bár a gurulás az elsődleges, ezekre a bringákra is kerül váltó, hiszen a versenyző a szűkebb kanyarokból tekerve tud igazán hatékonyan kirobbanni. Elöl legfeljebb egy lánckerék van, és a csoportkerékre sem kerül több öt-hat kisebb lánckeréknél. Többre nincs szükség, hiszen itt nincs mászás, bőven elég kisebb áttételtartományt lefedni. Elég életidegennek hat downhilles körülmények között a bringára kötözni magunkat, de egyre több bringás használ beakasztós pedált (SPD, vagy más szabvány), mivel így még jobban uralhatják a bringát, igaz, esésnél nagyon tud fájni, amikor nem old le, és 15 kiló alumíniummal takarózik az ember.

Természetesen a veszély komolyabban jelen van, mint más szakágakban, egyrészt a tempó is nagy, másrészt a sziklák is kemények. Downhill versenyen szinte kizárólag egész arcot fedő (fullface) sisakban szabad rajthoz állni, ugyanígy elengedhetetlen az ízületek védelme. Sokan hordanak páncélt is, na nem vasból, hanem ütésre keményedő műanyagból, mások a gerincvédőre esküsznek. A nyakhám is kifejezetten elterjedt, ez leginkább egy nyakra húzott vécédeszkára emlékeztet, amely esésnél nem engedi a fejet úgy elmozdulni, hogy károsodjanak a csigolyák.

Bizonyos szempontból ez a terepkerékpár ipar egyik csúcsa, tehát nem olcsó buli. H, ha egy új, fapados downhill gépre neveznénk be, legalább 750 ezer forinttal kell a kasszához fáradni, az árak pedig 3-4 millió forintig is eltolhatók, szerencsére használtan akár 250-300 ezer forintért is bele lehet futni jó vételbe. Utóbbinál persze nem a legfrissebb szabványok szerint épített gépünk lesz, akad majd pár karc is, de egy használt gép arra mindenképp jó, hogy eldöntsük, akarjuk-e egyáltalán a downhillt.

Főleg egy olyan országban nehéz kérdés ez, ahol alig akad épített pálya, ráadásul nincs felszállítás sem, így a két perc csapatásért jó 40 percnyi tologatással kell fizetni. A downhill épp emiatt sokat kér az embertől, hiszen ha valaki sokat akar edzeni, annak sokat kell tologatni, hat rendes kör egy komolyabb hegyoldalban komplett délutános program. Viszont higgyék el, aki egyszer megéli azt az állapotot, amit egy szépen lefűzött lejtő ad, azt nem fogják érdekelni az áldozatok.

Ez a weboldal cookie-kat használ

A személyes adatai cookie-kon keresztül történő kezelésével, valamint ezzel kapcsolatos jogaival kapcsolatban további információkat talál itt: Információk személyes adatai kezeléséről cookie-k és más webes technológiák használatával. Az alábbiakban adhat hozzájárulást személyes adatai meghatározott célból történő kezelésére.