A profi kerékpársport az elmúlt másfél évtizedben igen látványos utat járt be a „megtisztulás” terén. A Lance Armstrong és pályatársai nevével fémjelzett emlékezetes doppingbotrányok után a sportág érthető módon a bizalom teljes elvesztésével küzdött, hiszen a szurkolók és a laikus sportkedvelők szinte minden kiemelkedő teljesítmény mögött tiltott szereket sejtettek. Erre most, 2026-ban ott tartunk, hogy kicsit mintha átestünk volna a másik végletbe: a rajongók nemcsak, hogy újra hinni akarnak a versenyzőknek, de sok esetben már-már személyes ügyként kezelik kedvenceik tisztaságát. A fő kérdés, hogy valóban tisztább lett-e a kerékpársport, vagy egyszerűen csak megváltozott az, ahogyan a doppingról gondolkodunk? Andy McGrath, a Cyclingnews újságírója szerint a változás nemcsak a sportágban, hanem a szurkolói kultúrában is rendkívül jelentős.
A szerző egy emlékezetes történettel idézi fel a korábbi korszakot. 2013-ban, amikor Chris Froome megnyerte a Mont Ventoux legendás hegyi befutóját, ezzel gyakorlatilag megalapozva első Tour de France-győzelmét, a történelmi teljesítmény helyett az újságírók másnap szinte kizárólag a doppingról faggatták. Miért kellene hinni neki? Hogyan lehetne megbízni a Sky csapatában? Miért hivatkozik Lance Armstrongra elismeréssel, ha az amerikai minden Tour-győzelmét doppinggal szerezte? Kimondva-kimondatlanul ilyen és ehhez hasonló kérdések záporoztak a kétkedők részéről, a brit klasszis számára pedig különösen fájdalmas volt, hogy élete egyik legnagyobb sportteljesítménye után is csalóként kellett védekeznie.
A bizalmatlanságnak persze megvolt az oka. A Festina- és a Puerto-botrány, Floyd Landis ügye, Michael Rasmussen kizárása, Alberto Contador pozitív tesztje, majd mindennek a tetejébe Armstrong történelmi jelentőségű bukása egymást követő csapásokként érték a sportágat. Minden botrány után jött az ígéret, hogy mostantól minden más lesz, de hiába: előbb-utóbb újabb ügy robbant ki. Ezek után természetes, hogy egy idő után senki sem hitt már a rendkívüli teljesítményeknek: elég volt annyi, hogy valaki szokatlanul gyorsan tekerjen fel egy hegyre, az első kérdés nem az volt, hogyan sikerült neki, hanem az, hogy mit használhatott hozzá. Ez odáig fajult, hogy a versenyzők és a kiábrándult drukkerek között szinte már ellenséges viszony alakult ki: jól emlékezhetünk azokra a képsorokra, amikor a pályája csúcsán lévő Froome-ot leköpték, megütötték, vizelettel locsolták, a Sky csapatautóját pedig fizikailag is megtámadták a dühös rajongók.
McGrath szerint ugyanakkor az elmúlt évtized egyik legfontosabb változása nem is feltétlenül a doppingellenőrzésben, hanem a média működésében keresendő, ebben pedig jelentős szerepe van a közösségi média térnyerésének – s annak torzító hatásának is. Korábban ugyanis a szurkolók elsősorban újságcikkekből, televíziós interjúkból és versenyközvetítésekből ismerték a kerékpárosokat, manapság viszont a közösségi média révén szinte folyamatos betekintést kapnak az életükbe.
Láthatják, hogyan edzenek, mit esznek, hogyan készülnek egy-egy versenyre, milyen a kapcsolatuk a csapattársaikkal, vagy éppen hogyan töltik a szabadidejüket. A versenyzők saját maguk alakítják a róluk kialakult képet, a csapatok pedig professzionális médiastábokkal dolgoznak azon, hogy minél szerethetőbb történeteket közvetítsenek. Csakhogy ennek lett egy kevésbé nyilvánvaló következménye is: kialakult egy meglehetősen egyoldalú, személyesnek érzett kapcsolat a rajongó és a sportoló között, amit paraszociális kapcsolatnak nevezünk. A szurkoló ennek hatására úgy érzi, ő már személyesen ismeri az adott versenyzőt, tudja, milyen ember, és emiatt ösztönösen meg akarja védeni. A pozitív tartalmak, a jó hangulatú videók és a személyes történetek mellett viszont a kellemetlen kérdések – például a dopping – egyre ritkábban jelennek meg.
Ráadásul a kerékpársport komoly üzleti vállalkozás is. A csapatoknak szponzorokra, a szponzoroknak pedig szerethető, pozitív márkaképre van szükségük. A doppingról szóló kényelmetlen beszélgetések ebbe a világba kevésbé illenek bele. McGrath persze nem állítja, hogy semmi sem változott, elvégre a statisztikák alapján szerencsére valóban sokkal kevesebb a bizonyított doppingeset: 2022-ben 29, tavaly már csak 20 pozitív eredményt regisztráltak. Olyan pedig több mint egy évtizede nem fordult elő, hogy valakit pozitív doppingteszt miatt zárjanak ki a Tour de France-ról.
A helyzet különös paradoxona, hogy eközben viszont a teljesítmények egészen elképesztő szintre emelkedtek: a hegyi szakaszokon újra és újra megdőlnek az EPO-korszak rekordjai, a 7 watt/testsúlykilogramm körüli teljesítmény pedig szinte már új mércévé vált a nagy körversenyek döntő emelkedőin. Egy-egy ilyen emberfeletti teljesítmény korábban már önmagában is doppinggyanút váltott volna ki – ezzel szemben manapság sokkal inkább a csodálat a domináns reakció.
A gyanakvás ezzel együtt sem tűnt el teljesen, csak más formában jelentkezik. A 2026-os Tour de France egyik doppinggal kapcsolatos vitája például nem egy pozitív teszt, hanem a versenyzők éjszakai ellenőrzése körül alakult ki: sok szurkoló roppant mód felháborodott azon, hogy Tadej Pogačart és Jonas Vingegaard-t egy fontos alpesi szakasz előtt az éjszaka közepén ébresztették fel az ellenőrök. Magyarán, a vita fókusza részben áthelyeződött: már nem feltétlenül a versenyzőket kérdőjelezzük meg, hanem az ellenőrzési rendszert és annak működését.
A bizalom visszatérésében ugyanakkor egy konkrét sportági hősnek, Tadej Pogačarnak is jelentős szerepe van. A szlovén klasszis nemcsak az eredményeivel, hanem a személyiségével is meghatározza a mai kerékpársportot: közvetlen, mosolygós, „elérhető”, aki mindemellett látványosan élvezi a versenyzést, és a kényes kérdésekre is általában nyugodtan reagál. Ez pedig óriási különbség a korábbi generációk sztárversenyzőihez képest. A Team Sky és Chris Froome idején például a csapat kommunikációja sokszor védekező és merev volt; hiába hirdették a zéró toleranciát, a csapatot később a brit parlament is bírálta a tiltott gyógyszerek orvosi mentességekkel kapcsolatos használata miatt. Pogačar viszont mintha természetesebben kezelné a múlt örökségét. Nem sértésként fogja fel, ha a teljesítményével vagy csapata hátterével kapcsolatban kérdéseket tesznek fel. Elismeri, hogy a kerékpársport múltja miatt ezek a kérdések jogosak.
Ugyanakkor McGrath arra is rámutat, hogy az UAE Team Emirates-XRG körül is akadnak olyan történelmi és személyi kapcsolódások, amelyek indokolttá teszik az óvatosságot. A csapat vezetőinek egy része korábban doppingbotrányokkal érintett környezetben dolgozott. Mindez azonban a rajongók jelentős részének lelkesedését láthatóan nem töri meg.
McGrath végső következtetése meglehetősen árnyalt, és arra jut: a bizalom önmagában örömteli, de a naivitás már a veszélyes kategória. Az például mindenképpen üdvös, hogy a kerékpársport önreflektív módon képes volt kilépni a folyamatos gyanakvás és ellenségeskedés korszakából, hiszen a szurkolóknak és en bloc a sportkedvelőknek is szükségük van arra, hogy újra tudjanak hinni azokban a hatalmas emberi teljesítményekben, amelyeket a versenyzők a hegyeken és nagy háromhetes versenyeken mutatnak, és ami mögött rengeteg munka van. Ám a bizalom nem jelentheti azt, hogy feladjuk a kritikus gondolkodást. Ugyanis a profi sportban, így kiemelten az országúti kerékpársportban is változatlanul óriási a teljesítménykényszer, így a csapatok és a versenyzők minden létező legális eszközt bevetnek, hogy gyorsabbak legyenek – miközben az ellenőrző szervezetek sokszor csak kullognak az új teljesítményfokozó módszerek után. Ezek tükrében egyáltalán nem kizárt, hogy valaki idővel ismét átlépi a szabályok és az etika határait.
És itt van a történet legfontosabb figyelmeztetése: minél tovább tart a nyugalom, annál nagyobb lehet a következő nagy botrány okozta sokk. Ha egyszer egy korszakos sztár újra megbukna, az nemcsak az adott versenyzőbe vetett hitet rombolhatja le, hanem az egész sportág mostanra visszaszerzett hitelességét – megint. A kerékpársport tehát talán már kijutott a sötét erdőből, de még mindig nem ért biztonságos terepre: egyelőre csak egy tisztáson pihen.
Borítókép: Loic VENANCE/Getty Images