A profi versenyzők a teljes, több mint 200 km-es útvonalat egy nap alatt megteszik, egy átlagos kerékpáros viszont kihasználhatja, hogy a teljes részt több szakaszra lehet osztani. „Három részre osztottuk az útvonalat, mindegyik legfeljebb 80 km-es volt. Nem rohantunk sehova, inkább élveztük a tekerést” – mondta a prágai Tomáš Jančárek, aki már évek óta várta, hogy átélhesse a Strade Bianche-élményt, és végül idén eljutott Toszkánába, felesége kíséretében.
Sokan azt vallják, érdemes kevesebbet kóstolni a verejtékezős küzdelemből és többet a helyi borból. „Ha az a típus vagy, aki szeret idegenekkel beszélgetni, megállhatsz valamelyik tanyánál, és ha van egy kis szerencséd, behívnak egy pohár vízre vagy borra. A nagylelkű helyiek nem kérnek pénzt” – mondta Tomáš.
A bringások azt tanácsolják, hogy több vizet vigyél magaddal a szokásosnál. Már tavasszal és még ősszel is végig süti az utat a nap, nyáron pedig az olasz hőség úgy kísér végig, mintha szaunában lennél. A toszkán élelmiszerboltok bizonytalan nyitvatartása miatt szintén fontos a saját vízellátás. „Volt, hogy egy órát vártunk, hogy kinyisson egy üzlet” – nevet Tomáš, de azt is hozzáteszi, hogy Toszkánában nem lehet éhezni, mert minden városban és faluban elfogyaszthatsz egy finom ebédet, kávét vagy fagyit.
„Egyértelműen a gravel bringák a legjobbak ide” – állította. A murvás úton kényelmetlen, sőt, néha lehetetlen hagyományos országútival közlekedni, egy mountain bike pedig nagyon lelassít.
A teljes útvonal 70 százalékát a híres fehér murvás út teszi ki, a többi pedig aszfaltozott. Ha kavicsokról van szó, sok biciklis megborzong, mert a durva köves utak még a montis gumikat is képesek átlyukasztani. Toszkánában viszont egészen más a helyzet. A bézs kavicsoktól a finom fehér murváig a terep híresen bringa-barát.
„Egy nyeregben töltött nap után az ember megszokja a terepet, és már nem kerül nagyobb erőfeszítésbe tekerni rajta” – mondta Tomáš. Azonban semmiképpen sem hasonlítható ahhoz, amit az emberek megszoktak a sima aszfaltos utakon. Meglehetősen göröngyös és igényel némi montis tapasztalatot.
Sok biciklis számára kínos meglepetést okozhatnak a hegyek – a képeslapokon csak puhán hullámzó dombocskák látszanak, de ez a megnyugtató illúzió az első tíz kilométeres, 12%-os emelkedő után elillan. Ez a szakasz Montalcino falujába vezet. A legtöbb domb az útvonal északi részén található, de azért a déli szakaszon is lehet mászni.
„A teljes szintemelkedés körülbelül 3000 méter, nem csoda, hogy annyi e-bringást látni errefelé” – mondta a cseh biciklis.
Az északi és déli részek közti különbség a növényzeten is látszik. Míg északon az utakat tölgyesek és fenyvesek szegélyezik, addig a déli utak hatalmas mezőkön haladnak át, melyek egyáltalán nem adnak árnyékot.
Bár sokan aggódnak a por miatt, valójában ez a probléma egyáltalán nem vészes. Az olasz forgalom miatt az utak néha autóversenypályának tűnnek, de a fehér kavicsos úton óránként, ha elhalad egy-egy autó. A port inkább a traktorok kavarják fel. „Tapasztalataim szerint a farmerek nagyon figyelmesek, mindig félreállnak és elengednek.”
A Strade Bianche útjain tekerni igazi kihívás, és ahogy a profik is elismerik, semmi máshoz nem hasonlítható élmény. „Nagyon izgatottak voltunk a túra során és reméljük, hamarosan visszatérünk még a fehér utakra!”
