Mégis, ezrek zarándokolnak el ezekhez a hegyekhez, hogy kitűzzék izzadt zászlójukat a csúcsra. Hogy próbára tegyék életösztönüket. Hogy félnapnyi szenvedés után végre posztolhassanak egy menő képet a közösségi oldalukra.
Ezek az emelkedők valóban ikonikusak. A kerékpározás szent könyvének részei. És kivétel nélkül tiszta, nyers kínzás valamennyi. Szóval, ha hajlamos vagy a mazochizmusra vagy furcsa hobbijaid vannak, gratulálok – itt a bakancslistád.
Sa Calobra: Mallorca legszebb dugója
Minden kerékpáros influenszer álma itt kezdődik, a napsütötte, gyönyörű Mallorcán. A kerékpáros mennyország közepén ott csillog Sa Calobra, a sziget koronaékszere. Ez az az emelkedő, amit muszáj megmásznod, ha már idáig eljöttél. Nincs választásod. Ha valaki meghallja, hogy Mallorcán jártál, az első kérdés: „A Sa Calobrát megmásztad?” És a jóisten irgalmazzon, ha azt mondod: „Nem, máshol tekertem.”
Tény: Sa Calobra gyönyörű. Az út úgy tekeredik, mintha egy kígyó próbálna csomót kötni önmagára. A kilátást minden influenszer megirigyelné. A fotós lehetőségek! A reelek! Őszintén, ha könny szökik a szemedbe menet közben, senki nem fog kinevetni. Van egy szakasz, ahol az út önmaga alá kanyarodik, mint egy tökéletes spagetti. Elsőre tényleg lenyűgöző.
Aztán visszanézel… és rájössz, hogy csak azon az úton juthatsz le, amin jöttél – miközben bérautókat, kétkerekű turistákat és buszokat kerülgetsz, amik nagyobbak egy kertvárosi háznál, és a pizzásdoboznyi szélességű úton próbálnak megfordulni. Ez azon kevés emelkedők egyike, ahol az átlagsebességedet nem a fittséged, hanem a forgalom határozza meg.
Szóval igen, legendás. De hacsak nem egy februári kedden reggel 6-kor vagy ott, nem hegyet mászol, hanem sorban állsz egy képeslapon.
Passo dello Stelvio: 48 kanyarral távolabb a boldogságtól
Ha a tesztoszteron-vezérelt kerékpáros kalandok egy külön műfaj, akkor a Stelvio igazi klasszikus. Egy kanyarokból épült fal, ami egészen az égig ér. A fotók annyira drámaiak, hogy már-már mesterségesnek tűnnek. Ez az emelkedő a „legendás” szó definíciója – és amennyire legendás, annyira fájdalmas is.
A Stelvio nem egy túra. Ez egy kínzás. 2700 méter felett jársz, Európa második legmagasabban fekvő aszfaltozott hágóútján. A 48 hajtűkanyar valóban lenyűgöző – egészen addig, amíg fel nem tűnik, hogy mindegyik ugyanúgy néz ki, ugyanúgy fáj, és a lábadban sincs már semmi élet. Az emelkedő sosem hirtelen öl meg – csak lassan kiszívja belőled az akaratot.
És amikor azt hiszed, hogy legalább kiszámítható az egész, akkor jön a meglepetés. Az időjárás. Napfény az alján, eső középen, köd a csúcson, és egzisztenciális válság valahol a 37. kanyarnál. Hegyi betegség? Az benne van a csomagban! Extra pont, ha nem hoztál kabátot, és reszketsz a melletted teljes téli szerelésben nevetgélő fickó mellett.
A Stelvio ikonikus, igen. De a mosolyod a végén biztosan nem lesz az. Tudod mivel leszel gazdagabb? Egy fáradt tekintettel, egy elmosódott fotóval a csúcstáblánál, és a mély vággyal, hogy lefeküdj valahova aludni néhány órát.
Col du Galibier: gyönyörű, brutális és csak az mászik fel rá, akit kényszerítenek
A Galibier több mint egy emelkedő. Magasság, izzadság, és a Tour de France legendái fonódnak össze benne. Itt születnek a hősök – és itt halnak meg a pozitív gondolatok.
Senki nem mászik fel a Galibierre puszta jókedvéből. Azért mész, hogy bizonyíts: magadnak, a barátaidnak, a Strava-követőidnek, vagy annak az arcátlan ismerősnek, aki azt mondta: „Nem is olyan durva.” Spoiler: de, az.
Akármelyik oldalról indulsz neki, hosszú és kegyetlen. A Lautaret oldal átverés – sima kezdés, majd brutális vég. Az északi? Még rosszabb. 35 km fokozódó fájdalom. A fák eltűnnek, a levegő elfogy, a csúcs sosem közeledik. A kilátás szép… ha nem csillagokat látsz épp.
A csúcs is hazugság. Azt hiszed, megérkeztél – de jön még jónéhány kanyar, mintha bűnbánatra akarna kényszeríteni az emelkedő. Mire felérsz, és meglátod a gyönyörű panorámát, már úgy szédülsz, hogy kapaszkodnod kell.
Igen, egyszer érdemes felmenni. De csak egyszer. Ha mondjuk, fogadást veszítettél. Vagy kényszerítenek rá. Csak ne felejts el utólag úgy tenni, mintha élvezted volna.
Lagos de Covadonga: Spanyolország festői középső ujja
Ez a spanyol válasz arra, a hegyek között gyakran felmerülő kérdésre, hogy „mennyire lehetek meredek, amiért még nem jelentenek fel?” Vuelta a España-klasszikus, nemzeti emlékhely, és egy brutális emelkedő képeslapként eladva.
Papíron kezelhető: 12,5 km, 7% körül. A valóságban viszont mintha téglafalon tekernél. 13%-kal indítasz, majd 15% fölé ugrik. Van egy szakasz, amit csak „La Huesera”-nak hívnak – magyarul: „Csonttemető”. Szolid.
Nincs ritmus, nincsenek gördülékeny szakaszok. Csak erőszakos meredekek és átverős sík etapok. Az a fajta emelkedő, ahol már beszélsz a bringádhoz – de nem kedvesen.
A csúcs látványa lenyűgöző, de mire felérsz, a zihálásod elfojtására tudsz csak koncentrálni. Igen, megéri a fotóért. De ezt az út alatt sokszor elfelejted.
Híres? Igen. Élmény? Igen. De nem jó. Ez egy spirituális próbatétel. Zarándoklat az elborult elméknek. És ha valaki másodszorra is felmegy, az csak azért van, mert már elfelejtette az első trauma minden részletét.
Monte Zoncolan: A fal, amit útnak hazudnak
Nincs bevezetés, nincs bemelegítés. A Zoncolan rögtön emelkedik – és csak egyre kegyetlenebb lesz. Ha nézed, mit mutat a GPS, azt fogod gondolni, hogy biztos elromlott. Nem, ez a hegy tényleg ilyen. Egy fal, amit leaszfaltoztak, és arcpirító módon útnak neveznek.
10 kilométer. Átlagosan 12%, de vannak szakaszok, ahol 20% fölé ugrik. Ez nem emelkedő – ez túlélőpróba. Ne lepődj meg, ha a következő pihenőnél Szent Péter vár. De milyen pihenő? Nincs pihenő, csak csendes szenvedés. Az egyetlen stratégia: nézz magad elé, és ne sírj a tehenek előtt. Ítélkeznek.
A sűrű erdő néma. Csak a légzésedet hallod, a láncod nyöszörgését, és egy halk hangot a fejedben: „Miért csináljuk ezt?”
A kilátás szép – de leginkább csak arra koncentrálsz, hogy ne ájulj el a kocsiból kiszálló párocska előtt, akik szendvicseket és plédet hoztak a piknikjükhöz.
A Zoncolan nem egy túra, hanem egy szabályozott összeomlás. És ha valaha visszatérsz, az csak azért van, mert az oxigénhiány minden emléket kitörölt.
Nincs helyük a bakancslistán
Amit senki sem mond el: a legendás nem egyenlő az élvezetessel. Ezek az emelkedők ikonikusak – de fájdalmasak, zsúfoltak, kaotikusak, vagy mindhárom egyszerre. Nem rosszak – csak nem jók.
Nem muszáj megmásznod őket. Nem kell feltétlenül sorban állnod a csúcson, vagy hipoxiás sokkba esned, hogy „igazi kerékpárosnak” érezd magad. Menj arra, ami izgalommal tölt el. Ami mosolyt csal az arcodra. Ahol jó a kávé a csúcson – és nem fagynak el az ujjaid lefelé.
Mert bár ezek a hegyek híresek, a legjobb túrák ritkán kerülnek ki mások listáiból!
