Első nap egy Jens nevű belga sráccal tekertem együtt, akit a kempingben ismertem meg. Rögtön átestünk a tűzkeresztségen Izland erős szeleiben. Amikor az első fjordban bicikliztünk, teljes erejű oldalszelünk volt. Onnan, hogy „hadakozva próbálok tekerni”, eljutottam oda, hogy „hadakozva próbálok teljes súlyommal beledőlni a szélbe, hogy magamat és a kerékpárt egyenesen tudjam tartani”. A fátlan vidéken nem volt egyetlen olyan pont sem, ahol egy sátrat normálisan fel lehetett volna verni.
A harmadik háznál, ahol menedéket kértünk a sátrunknak, a hölgy behívott minket, hogy aludjunk bent, otthonos kis nyári lakjának manzárdjában. Megkínált bennünket maradék lasagnával és salátával, valamint egy szelet isteni banános sütivel. Képeket mutatott a gyermekeiről, a sráccal megvitattuk az útvonalat, a bálnavadászatot és –belezést, valamint az esélyeinket arra, hogy az ország belsejében vezető utak járhatók lesznek.
Ez volt az első és eleddig utolsó igazi személyes találkozásom izlandiakkal.
Az első biciklis napjaim nagyon kemények voltak. Hirtelen felfogtam, hogy az a test, amelyben 2015 májusában egy év tekerés után hazajöttem, nem ugyanaz már, mint amelyikkel elkezdtem ezt a túrát. Teljesen újra kell kezdenem mindent. Izmok építése és formálása, az első napallergiák, hátfájás és nyereghorzsolások átvészelése. Az idei hollandiai túráim ennek nagyon sovány alapot adtak.
Nehéz volt. Az egész testem sajgott és unos-untalan le akart szállítani a bicikliről.
A második nap felénél, látva a nagy sebességkülönbséget Jens és köztem, úgy döntöttem, egyedül folytatom.
Azonnal ráéreztem a saját tempómra – arra, amit éveken keresztül kerestem, de csak most, a legutóbbi utamon találtam meg. Mindig állandó ütemben pedálozok, és fel-le váltok sebességet a szél és az emelkedő/lejtő függvényében. Nem rohanok, sehová nem kell időre megérkeznem. Hegynek felfelé csigatempóban kaptatok, lefelé pedig szélsebesen vágtatok. Ha pihenőt akarok tartani, pihenőt tartok. Ha egy óráig, vagy kettőig, háromig könyvet akarok olvasni, hát azt teszem. Délután 2-kor felállítom a sátram, ha úgy érzem, ennyi elég volt mára, vagy akár újra nyeregbe pattanok egy hosszú szünet után 5-kor és késő estig tekerek.
Kempingezés szempontjából Izland maga a paradicsom! Bárhol leverheted a sátrad, és az ivó- és főzővizet közvetlenül a vízesésekből és patakokból merheted. Senkinek eszébe sem jut megzavarni a táborhelyed.
Az az Izland, amit képekről ismertem, az első napokban rejtőzködött előlem.
De a harmadik napon, a nyugati fjordokban egy rossz, meredek kavicsos út meseszerű tájhoz vezetett, kilátással a fjordokra, a vízesésekre, a behavazott vidékre és a moha és egyéb aljnövényzet alkotta zöldre. Míg időnként turistákkal megrakott autó húzott el mellettem, nem tudtam, hogy merre nézzek, és néhány percenként megálltam élvezni a kilátást. Ha ekkor egy manó vagy kobold előbukkant volna egy szikla mögül, inkább megerősítést éreztem volna, mint meglepettséget.
Egy Isafjordurban tartott pihenőnap után igazi fjord-üzemmódba kapcsoltam. Még nem is végeztem az egyik fjorddal, de már a következő hívogatott. Az egyik fjord „csúcsánál” sátoroztam, amikor egyik éjjel a távolban végignéztem a víz felett, egészen el Izland legészakibb, hó borította hegyeiig. Amikor az éjszaka közepén (0:55) kimásztam a sátramból pisilni, az égbolt világos narancssárga színű volt. Elfordítottam a fejem és egy csodálatos naplementét láttam. Egy rövid pillanatra a nap a horizont mögé bukott és alkonyatba borította a tájat egy teljes órára.
Amikor aznap reggel újra nyeregbe ültem, jobbra tekintettem és megláttam a következő „fjordcsúcsot”. 38 km, a térkép szerint. Bárcsak hidat épített volna ide egy kobold, akkor csak 1,5km lenne. 38 km! Ha hátszél fúj a fjordokba menet, szembeszél lesz kifelé belőle, és fordítva. A fjordokban ha körülnézel, láthatod, mi vár még rád. A fjordok: szépek és frusztrálók egyben.
7 (hosszabb és rövidebb) fjord után elhagytam a nyugati fjordokat.
Tegnap volt az első bringás napom a körgyűrűn (1-es számú út). Hogy elkerüljem a reggeli forgalmat és az erős szeleket, 4 órára állítottam be az ébresztőmet. 4:15-kor megettem a zabkásámat (zabpehely, méz, datolya, magvak és esetleg banán), majd 5:15-kor legmelegebb ruháimba burkolózva ráhajtottam a csendes körgyűrűre. Teljesítve! Délre már 80 km-t letekertem és megérkeztem a kempingbe, mielőtt a szél feléledt és a legnagyobb forgalom megindult volna.
Elkezdődött. Hosszú túrám első két hetén túl vagyok.
Itt-ott találkoztam más biciklistákkal, akik 2-3 hetes kerékpáros nyaralás keretében járják be Izlandot. Az egyetlen kivétel az ausztrál túrázó Luke volt, aki 6 hónapja biciklizett és ezen nem is akart a közeljövőben változtatni. Azután, hogy néhány évet irodában töltött és (saját szavaival) „várta, hogy elkezdődjön az élete”, úgy döntött, kilép a munkahelyéről és felfedezi a világot. Először csak hátizsákos utazóként, most pedig két keréken. Ott ültem vele egy hágó tetején legalább egy órán át a menedékhelyen, ahol találkoztunk. „Te olyan vagy, mint én!” mondta többször is. És tényleg, mindkettőnknek jó érzés volt találkozni olyannal, aki hasonló döntést hozott és maga mögött hagyta a családi életet, hogy végigtekerje a világot, amíg rá nem lel arra, amit szívesebben csinálna.
És, hogy vagy? Kérdezik tőlem rendszeresen.
‘Jól!’ Csak ennyit tudok mondani.
Az első héten elég sokat gondoltam az otthoniakra. Állandóan beugrottak azok a dolgok, amiket egy darabig nem fogok csinálni vagy átélni, valamint azok az emberek, akiket sokáig nem fogok látni. A szüleim, a testvéreim, a saját házam, a városi csatangolás egy barátommal, ismerni a lakóhelyem, a megszokott környezetem. Miközben élveztem a tekerést és a sátrazást, egyfajta gyászt ültem, és mégis… Nincs igazán igényem „új” embereket megismerni, kivéve néhány „hosszú távú utazót”. Egy amerikai pár már világkörüli vitorlázásuk kezdetén meghívott a fedélzetükre jövőre. Pillanatnyilag nagyon élvezem a magányt, és úgy érzem, hogy azok a csodás és lenyűgöző dolgok, amelyek az utóbbi hónapokban otthon történtek velem, a fejemből a szívembe költöztek. Mintha helyet csinálnának azoknak a kalandoknak, amelyek előttem állnak és amelyekre oly régóta vágyom.
Egy este/éjszaka/reggel egy kerékpáros utazó életében:
A látvány
Vacsora. Fehér bab paradicsomszószban tortillacsipsszel.
Olvasás kilátással, forró tea és csokoládé
0:55, naplemente
Alvás maszkban
Reggelire zabkása a napsütésben
Készen egy újabb napra
Van értelme! Van értelmem.
Kissé aggódtam, hogy újra ezt fogom érezni, de aggodalmaim megalapozatlanok voltak.
Számos nagy pillanat, biciklizés vagy kempingezés – úgy érzem, erre születtem!
És úgy tűnik, nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, látva az előttem álló lehetőségeket: új szponzor vagy az első, „úton” végzett szabadúszó munkám. Írni a welovecycling.com-ra!
Holnap újra nyeregbe szállok, hogy Akureyribe tekerjek, ebbe az észak-izlandi egyetemi városba, és csak remélni tudom, hogy hamarosan megnyitják az ország belsejébe vezető utakat.
A kavicsos útra gondolok, a vulkánokra, gleccserekre, gejzírekre és a gyönyörű kempinghelyekre!
