A bicikli már legalább a huszadik század eleje óta a vakmerőség eszközének számított. Volt egy művész például, akit – nagyon találóan – Diavolónak hívtak és egy hullámvasúthoz hasonló, 360 fokos hurok alakú szerkezetben hajtott végre mutatványokat a biciklijével, egy ismeretlen amerikai vidámparkban 1905-ben.
Aztán ott van a norvég Eskil Ronningsbakkenn, akit a youtuberek csak Eskil禅 néven ismernek. Ő először 2010-ben keltette fel annak a viszonylag szűk rétegnek a figyelmét, akik rajongtak az efféle vakmerőségért, méghozzá azzal, hogy hét órán keresztül tekert hátrafelé a bringáján, amely idő alatt 42,4 kilométert tett meg megállás nélkül.
Három évvel később emelte a tétet, és letekert egy meredek és tekervényes hegyi úton, elérve a 80 km/órás sebességet is, ugyancsak hátrafelé. A lejtő 10%-os volt, az út pedig nedves, szembejövő forgalommal – jó, csak egy autó, de akkor is – és meredek szakadékkal az út mentén. Nem használt sem biztonsági kötelet, sem hámot, és ezután felfelé is megcsinálta ugyanezt, természetesen menetiránynak háttal.
És ha már a figyelemfelkeltésről is szó esett, Eskil 禅 2018-ban még merészebbet húzott, és egy szakadék felett kifeszített kötélen tekert végig, 1000 méterrel a felszín felett miközben – elmondása szerint – félúton kézen állt a bringán.
Eskil 禅 egyben cirkuszi művész is és az egyik mutatványát a Garden of Madness nevű társulattal adja elő, akiknek a neve elég jól passzol a vakmerő előadásaikhoz. Ahogy a saját internetes oldalán írja: „nekünk embereknek van egy belső késztetésünk rá, hogy újabb és újabb célokat kitűzve feszegessük a határainkat”.
Talán van benne valami.
Ám Eskil禅-t leszámítva, manapság az ilyen vakmerő mutatványok többségét montikkal hajtják végre a hegyeken, mint például a Casey Brown és Cam McCaul által bemutatott manőver, amikor a Corbet’s Couloir téli lejtőin vágtattak lefelé.
A wyoming-i Jackson Hole Mountain Resort részeként a Corbet’s egyike a legmeredekebb és legnagyobb kihívást jelentő sípályáknak a világon, ahova a JacksonHole.com szerzője, Christopher Steiner szerint azért mennek a síelők, hogy bizonyítsák a rátermettségüket vagy, ami gyakrabban megesik, hogy a rémülettől meghátráljanak.
Kilencven fokos szögből indulva szinte lerepülnek a pályán, amely több meredek mélyedést, csavart és kanyarodót is tartogat számukra. A pálya alján Casey belefutott egy csúnya esésbe, amitől az arca csupa vér lett. „A fékeim nem akartak működni és nem volt megállás” mondta. „Ennél gyorsabban még sosem mentem bringával.”
Végül létezik egy német hegyikerékpáros, Harald Philipp, aki olyan utakon teker, amelyekre nem sokan merészkednének. Felviszi a biciklijét a hegyre majd leereszkedik vele a meredek és csalóka lejtőkön, gyakran olyan helyeken, ahol nincs is kitaposott ösvény. Ám Harald vakmerőnek nem mondható, hiszen mikor úgy érzi, olyan ponthoz érkezett, amelyet nem tud megugrani, leszáll a bringáról és inkább cipeli magával.
„A kockázatnak van egy bizonyos vonzereje” – mondja. „Amikor a komfortzónád végső határait feszegeted és nem tudod, hogy képes vagy-e teljesíteni a kihívást, na akkor válik a dolog nagyon érdekessé. Számomra az a két és fél másodperc az egész univerzumot jelenti. Eggyé válok a bringámmal.”
Mivel annyira élvezetes ezeket a fotelből nézni, itt van még három videó, ahogy Johaness Pistrol vágtázik lefelé a Steinerne Rinne-n 2014 júliusában – az igazi izgalom kb 2:30-nál kezdődik- , egy ismeretlen bringás, aki egy nagyon kemény tiroli heggyel birkózik meg, és Chris Akrigg aki bevesz egy spanyol dombot és más akadályokat, amelyek útközben szembejönnek.
