Nincs új a nap alatt: mondjuk ki, Tadej Pogačar ismét bántóan simán nyerte meg az év fő versenyét, a Tour de France-t (is). A szlovén sztár úgy verte ripityára a fő rivális Jonas Vingegaard-t négy és fél perccel (Remco Evenepoel kiesése után a harmadik helyezett Florian Lipowitz pedig kerek 11 perccel végzett…), hogy közben megint minden róla szólt: összesen négy szakaszgyőzelmet zsákolt be – ugyanennyiszer lett második –, a Hautacamon agyonverte a mezőnyt több mint két perccel, nyert hegyi időfutamot, és adott Vingegaard-nak a Mont Ventoux-n, valamint a királyetapon, a Col de la Loze-on is. Az összetettet gyakorlatilag a 12. etapon eldöntötte, onnantól egy pillanatig sem forgott veszélyben a győzelme, a sárga mellett a hegyi trikót is hazavitte, de még a gyorsasági pontversenyben is másodikként végzett.
Ezek után borítékolható volt, hogy újból kitör a „háború” a Pogačar-fanatikusok és az ellentábor között, amelynek tagjai szerint a szlovén jóformán minden izgalmat kiöl a legnagyobb versenyekből, és dögunalmassá teszi a komplett országúti kerékpározást. Ami tény: piszok nehéz lehet úgy felülni a bringára, hogy előre tudod, ahol Pogačar elindul, ott jó eséllyel nyer is, vagy legalábbis biztosan a fő esélyesek között van – legyen szó háromhetes viadalról, szakaszversenyről, egynapos klasszikusról, olimpiáról, világbajnokságról, bármiről. Másrészt viszont minden hozzáállás kérdése, elvégre laikus szemlélőként a szlovén akciódús, folyton váratlan támadásokra épülő „mindenevő” versenyzési stílusa önmagában is élményszámba megy (főleg, hogy ezzel folyamatosan húzza, lépéskényszerbe hozza a többieket is), és még a versenyzők közül is sokan – legutóbb éppen Valter Ati – elmondják, mennyire élvezetes vele egy mezőnyben tekerni.
Sokak szerint a Pogačar – Vingegaard rivalizálás az egyik legizgalmasabb vetélkedés jelenleg az egyetemes sportvilágban (még ha úgy tűnik is, a 2022-es és ’23-as Vingegaard-sikert leszámítva kezd egyre egyoldalúbbá válni). A két klasszis számtalan alkalommal körbeudvarolta már egymást, mindketten folyamatosan hangoztatják, a másik nélkül mennyivel szegényebb és unalmasabb lenne a sportág, és ebben egészen biztosak is lehetünk (főleg Evenepoel idei Tour-teljesítményét látva). A szlovén egyébként éppen a ’22-es, ’23-as Tour-vereségeivel igyekszik bizonygatni, hogy ő sem legyőzhetetlen: idén is ezt hozta fel példaként, amikor nekiszegezték a kérdést, mondván, azon a két Tour-on tisztán látszott, hogy ő is emberből van, neki is vannak megzuhanásai, őt is meg lehet törni. Más kérdés, hogy ezen a két alkalmon kívül sokkal többet, ha akarna se tudna példaként felhozni, és egyre inkább úgy tűnik, beigazolódott, amit a vesztes Tour-ok után mondott, vagyis, hogy ezekből a „vereségekből” csak még többet tanul, és még erősebbé teszik…
Abban egyébként már sokkal nagyobb a konszenzus, hogy Pogačar a sikerei ellenére egy ritka szerethető karakter, holott ez korántsem magától értetődő a kerékpársport világában. Az ő nézőpontja ráadásul teljesen érthető, és ezt is meglehetősen intelligensen fogalmazta meg idén is, amikor már több mint négy perccel vezetett, és rákérdeztek, mi hajtja még mindig előre: „Nem tudom, ez jó kérdés, nehéz rá válaszolni. Mi értelme bárminek, ha így vesszük? Én nyolcévesen kezdtem el bringázni, és az egész életemet e köré építettem. A legközelebbi barátaimat a kerékpáron találtam meg, a menyasszonyomat úgyszintén. Szóval a lényeg, hogy élvezd a pillanatot, az apró dolgokat, és ne csak a győzelmeket. De nyilván, ha nyersz, az emberek máris a következő győzelmeden gondolkodnak, vagy azon, hogy túl sokat nyersz. Nem azért vagyok itt, hogy ellenségeket szerezzek, de ez a Tour de France, nem dőlhetsz csak úgy hátra, ha előtted a lehetőség egy szakaszgyőzelemre. A Tour-on sosem tudhatod, melyik lesz az utolsó napod, a csapatod azért fizet, hogy nyerj, nem azért, hogy odaajándékozz sikereket. Ezt nem teheted meg, amikor egy ilyen nagy istálló van mögötted, amely folyamatosan támogat, és minden egyes napon azért dolgozik, hogy itt legyen a Tour-on és megnyerje. Ha előtted az esély, meg kell ragadnod. Őszintén, ha majd befejezem a pályafutásomat, a mezőny 99%-ával valószínűleg nem beszélek többé, csak a barátaimra és a családomra koncentrálok majd.”
Pogačart mindenesetre már a szakmán belülről is egyre többen hasonlítják minden idők legnagyobbjaihoz, Eddy Merckxhez és Bernard Hinault-hoz. Nem alaptalanul: nem csak a brutális dominanciája, de a számok is egyre inkább alapot adnak a párhuzamhoz. Az idei négy szakaszsikerével összesen már 21 etapgyőzelemnél jár a Tour-on, viszonyításképpen: jelenleg eggyel van elmaradva Lance Armstrongtól – ha az elvett győzelmeit is beleszámoljuk… –, héttel Hinault-tól, és egyáltalán nem tűnik beláthatatlan célnak Merckx korábban megdönthetetlennek hitt 34 sikere és Mark Cavendish abszolút 35-ös rekordja. Főleg, hogy Pogačar elképesztő módon még mindig csak 26 éves, és a formáját látva egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki lassítani akarna…
Borítókép: AP
