„Ha lenne időm edzeni…”
Ez az univerzális mantránk. Ha nem lenne főállásunk, gyerekeink, kutyánk, jelzálogunk, recsegő térdünk, meg az a leküzdhetetlen vágyunk, hogy minden este Netflixet nézzünk – már rég ott lennénk Pogačar mellett.
Figyelj, én személy szerint tényleg keményen edzem – heti két Zwift-edzés, vasárnapi kávézós bringázás, plusz erősítő edzések, amik főként abból állnak, hogy a lépcsőn cipelem fel a bevásárlást. Ez bőven elég az Alpokhoz, nem?
És ne feledjük a legfőbb mentséget: „Nincs időm rendesen regenerálódni, különben oda tudnék azért vágni.” Hát persze. Csak az alvás választ el a sárga trikótól.
Olyan szép a Stravánk!
Minden bringásnak van az a bizonyos Strava-szegmense, ahol mindenki porig aláz. Lehet, hogy csak 200 méter hosszú és végig fúj a hátszél, de az AZ a dicsőségpillanat.
A múlt héten például 45 km/h-val szereztem meg a KOM címet egy lapos szakaszon a Lidl mellett, miközben egy szelektív hulladékos kamiont szélárnyékában hasítottam. Megállíthatatlan voltam. A Tour hegyvidéke? Ugyanaz, csak hosszabb… ugye?
És legyünk őszinték: minden közös tekerés úgy végződik, hogy valaki sprintel egy képzeletbeli célvonal felé, ordítva: „ÉS MEGNYERI A SZAKASZT A CHAMPS-ÉLYSÉES-N!” Mind csináltuk már. Van, aki kétszer is.
Ha láttuk a tévében, meg is tudjuk csinálni
Mind ülütnk már bringás nadrágban a kanapén, lábunkon a kompressziós zokniban, tésztát kanalazva a serpenyőből, miközben a Eurosport kommentátorai a watt/kg arányt elemzik, és azt gondoltuk: „Ja, ezt simán tudnám hozni én is.” Végül is a taktikai tudás a csata fele. A másik fele – a kondi – már csak részletkérdés.
És azt is pontosan tudjuk, mikor kell támadni. Általában közvetlenül a pékségmegálló után, amikor mindenki még az almás táska emésztésével van elfoglalva. Tiszta stratégia.
A bringa többet ér, mint az autó
Tudományos tény: minél könnyebb a pénztárca, annál gyorsabb a bringa. A karbonváz, a Di2 és az aero kerekek mellett a gépünk gyakorlatilag pro szint. Oké, az „erőforrás” (lábunk) lehet, hogy recseg kissé, és úgy lihegünk felfelé menet, mint egy asztmás kecske, de legalább a fotókon Tour-kompatibilisek vagyunk.
És ne becsüljük le a százezres cipők és a színben passzoló sisak nyújtotta morális fölényt se!
Tudunk szenvedni! (rövid ideig)
A Tour a szenvedésről szól, és ebben verhetetlenek vagyunk. Csak múlt vasárnap 300 wattot tartottam 10 percen át, mielőtt elkezdtem csillagokat látni és a bokorba hánytam. Ezt megszorzod negyvennel, és gyakorlatilag én vagyok Demi Vollering. Ugye így működik?
A fájdalom csak a gyengeség távozása a testből. Vagy nálam inkább a tegnapi pizza távozása az árokba az intervall után.
Mert álmodni szabad
A nap végén mind ugyanazok vagyunk: lycra gatyában álmodozók, akik hiszik, hogy ha egy kicsit többet edzenének, pár energiazselé segítségével és némi technikai újítással, ott állnának a párizsi dobogón, pezsgőt locsolva, a rajongóknak integetve.
Addig is, amíg nem hív az UAE Team Emirates, maradnak a színes bringák, a busz mögötti, dicsőséges Strava-szegmensek, és a klasszikus mondat:
„Komolyan haver, ha rákapcsolok, simán lehagyom Pogačart. Eskü!”
