Nem egészen két hónapja mi is megemlékeztünk itt a We Love Cycling-on az idei országúti világbajnokságról, amely történelmi eseményként vonult be az évkönyvekbe, hiszen a sportág első afrikai vb-je volt a Ruandában rendezett viadal. Maga a kezdeményezés rendkívül merésznek és kockázatosnak volt mondható a nemzetközi szövetség, az UCI részéről, hiszen nemcsak logisztikailag, de minden egyéb téren is komoly kihívások elé állította a csapatokat, versenyzőket, szervezőket egyaránt.
Ahogy azt már akkor is megállapítottuk, sok esetben egészen harmadik világbeli állapotok uralkodtak a vb-n, annak ellenére, hogy a hatalmas népsűrűségű közép-afrikai ország a harminc évvel ezelőtt lezárult, az emberiség újkori történelmének egyik legvéresebb népirtásába torkolló polgárháborúja óta rengeteget fejlődött, főleg afrikai léptékkel. Ettől még a mezőny nem kerülhette el az olyan, finoman szólva is rendhagyó előkészületeket, mint például a különféle oltások felvétele, maláriatabletták beszerzése és egyéb nyalánkságok; de így is akadt olyan versenyző, aki egy egyszerű, piacon vásárolt gyümölcstől a mellékhelyiségben töltötte el a hátralévő napját… És akkor még a pocsék ruandai levegő- és útminőségről, vagy a vb-k történetének legdurvább szintemelkedéséről (5 475 m) nem is beszéltünk, aminek nyomán a 165 indulóból végül mindössze harmincan fejezték be a versenyt…
Ám akárhogy is, a ruandai világbajnokság mindent egybevetve mégis sikeresnek volt mondható – legalábbis ezt állapítja meg az egyik legnagyobb bringás magazin, a VELO, amely az afrikai vb hatásait és az olyan elmaradottabb országok lehetséges jövőképeit is vizsgálja, ahol a sport és a kerékpár egyfajta fejlődési és kitörési lehetőségként is funkcionálhat (pont, mint Ruandában). A cikk szerint az UCI számára egyszerre jelentett sportdiplomáciai kockázatot és nagy lehetőséget a ruandai rendezés, és bár sokan kételkedtek abban, hogy egy politikailag és regionálisan is instabil ország képes lesz egy ilyen nagyszabású eseményt megszervezni, a vb végül összességében nagy sikernek bizonyult, lelkes szurkolókkal, komoly nemzetközi figyelemmel és mérhető turisztikai haszonnal.
Az írás onnan indul, hogy felidézi Ruanda tragikus múltját, az 1994-es, több mint félmillió áldozatot követelő népirtást és a polgárháború utáni újjáépítést, amelynek élén Paul Kagame áll. Megjegyzik, bár Kagame erős politikai kontrollt gyakorol, és az országot sokan autoriter rezsimnek látják, egy másik oldal sem hagyható figyelmen kívül: regnálása alatt modern infrastruktúrát épített ki, gazdasági diverzifikáció és jelentős fejlődés mellett. A kerékpározás pedig meglepő módon kulcsszerepet játszott ebben az újjáépülésben: a bicikli hagyományos közlekedési eszközként terjedt el, különösen a polgárháború pusztításai után, és idővel versenysporttá alakult át. Ezt a fejlődést segítették elő az olyan kezdeményezések, mint a „Project Rwanda”, amely kerékpárokat biztosított és versenyzési kultúrát épített ki, olyan, mára jelentős nemzetközi viadalokkal, mint például a Ruandai Körverseny. A szerző emellett emlékeztet arra, amire mi is utaltunk a bevezetőben, jelesül, hogy az UCI stratégiai céljai között már régóta szerepel, hogy a sportágat ne csak Európára korlátozza, hanem új piacokat építsen ki. Ez ugyanis új versenyzőket és nézőket vonzhat be, ráadásul politikailag is előnyös lehet a szervezet számára – például az UCI vezetőinek olimpiai elismertsége szempontjából.
Ezzel egyidőben felmerül az angolban csak „sportswashing” kifejezésként ismert jelenség veszélye is, ami annyit tesz, hogy olyan országok, amelyek még napjainkban is folyamatosan emberi jogi kritikákkal néznek szembe, különféle nagyszabású sportesemények révén próbálják javítani imázsukat, elterelni a figyelmet a visszaélésekről. Az írás konkrét párhuzamként említ más sportágakból egyéb nem európai szereplőket, például a katari és az oroszországi futball-világbajnokságot, fenntartva az esélyt arra, hogy bizonyos tekintetben Ruanda is a katari modell és az orosz stratégia keverékét alkalmazza. Ennek tükrében nyilván nagy kérdés, hogy a ruandai állam a vb után vajon csak politikai eszközként, sportmarketingcélokra fogja-e használni a kerékpársportot, vagy pedig az optimistább forgatókönyv valósul meg, és az afrikai ország képes lehet e téren például Eritrea vagy Etiópia nyomába lépni új, profi szintű kerékpáros tehetségek kinevelésében. Ha sikerül megerősíteni a helyi kerékpáros infrastruktúrát, lelkes közösségeket és versenykultúrát, akkor nem csak Ruandának, de egész Afrikának is fontos szerepe lehet a sport jövőjében.
Az igazi kérdés tehát az, hogy a vb utáni lendület tartós lesz-e, vagy csak egy rövid fellángolás. Ha az UCI és a ruandai kerékpáros szervezetek bölcsen használják ki az alkalmat, akkor valami igazán nagy dolog kezdődhet el, de ha nem, akkor a vb inkább csak egy szép show marad – nem pedig a változás motorja.
Borítókép: Julien Goldstein/Getty Images
