A nemzetközi szövetség, az UCI – a legtöbb sportági anyaszervezethez hasonlóan – igyekszik kitolni a határokat, és új területeket, piacokat bevonzani a profi szintre is, ezen globalizációs törekvések mentén jutottunk el az elsőre igen merésznek hangzó ötletig, az első afrikai országúti világbajnokság megrendezéséig.
Az idei vb-re így Ruandában került sor, amelyet szokás „Afrika Svájcának” is nevezni, de ez nyilván ottani mércével igaz legfeljebb (és inkább a földrajzi fekvésére, a hegyvidéki jellegére vonatkozóan): sok esetben a vb-n is egészen harmadik világbeli állapotok uralkodtak, annak ellenére, hogy tény, a hatalmas népsűrűségű közép-afrikai ország a harminc évvel ezelőtt lezárult, az újkori történelem egyik legvéresebb népirtásába torkolló polgárháborúja óta rengeteget fejlődött, főleg afrikai léptékkel.
A mezőnyt így a megfelelő oltások felvétele, maláriatabletta és hasonló nyalánkságok mellett egyéb olyan, bőven szokatlannak mondható kihívások elé állították a szervezők, mint a pocsék ruandai levegő- és útminőség vagy a magaslati pálya, minden idők legdurvább vb-mezőnyversenyes szintemelkedésével. A 267,5 kilométer alatt leküzdendő 5,475 méternyi össz-szint ugyanis még kiugróan extrém a vb-k történetében: az eddigi rekordot a hét évvel ezelőtti, innsbrucki vb tartotta, épp csak ötezer méter fölé menve (5080). Nem véletlenül mondta azt a vb előtt a nemrég a We Love Cyclingnak is interjút adó Valter Attila, hogy itt az életükért fognak küzdeni – és nem véletlen, hogy a 165 indulóból végül mindössze harmincan fejezték be a pokolian nehéz versenyt…
Ehhez persze az is hozzájárult, hogy a feladások mellett a szervezők is ritkították a mezőnyt oly módon, hogy az élbolytól túlságosan leszakadó csoportokat, versenyzőket „kivették” a versenyből. Éppen ez történt Valter Attilával is, aki bár sokáig remekül helyezkedett, Tadej Pogačar 105 km-rel a cél előtt meghúzott ritmusváltását sokakkal egyetemben ő sem tudta lereagálni, így az utolsó három körre fordulva, majd’ tízperces hátrányban az ő csoportját is kitessékelték a szervezők.
Ami pedig Pogačart illeti: noha szinte mindenki „tudta”, hogy a szlovén világbajnok valószínűleg a legmeredekebb hegyen, a Mount Kigalin fog majd támadni, érdemben csak a két emirateses csapattársa, az ezúttal a mexikói, illetve spanyol nemzeti mezben tekerő Isaac Del Toro és Juan Ayuso tudott vele tartani, hogy egy darabig velük együtt dolgozva aztán őket is leszakítsa magáról, és 66 kilométeres szólógyőzelemmel védje meg vb-címét és a szivárványos trikót. A második helyen az üldözőbolyt vezető, az időfutam-világbajnoki címét korábban megvédő Remco Evenepoel tekert be másfél perces hátránnyal az ír Ben Healyt megelőzve. A férfiaknál tehát abszolút a papírforma-eredmények jöttek, ellentétben a női mezőnyversennyel, ahol hatalmas meglepetés született. Egy jóformán az ismeretlenség homályából előlépő, a legjobb pillanatban indító kanadai hölgy, Magdeleine Vallieres sokkolta a nagyágyúkat, és élete legnagyobb győzelmét aratva szerezte meg az aranyérmet 23 másodperces előnnyel – női indulónk, Vas Blanka a 164,5 km-t letekerve, 11 és fél perces hátránnyal a 37. helyen jött be.
Borítókép:Chris Auld/SWpix.com
