Az idei országúti szezon második felében Valter Attila lehetséges, majd biztossá váló csapatváltása tartotta lázban a sportág hazai kedvelőit. Az év végéig még a Visma | Lease a Bike mezében tekerő magyar közönségkedvenc sorsának alakulását mi is végigkövettük, de Ati ezúttal egy személyesebb hangvételű interjút adott a We Love Cyclingnak, amelyben inkább a csapatváltás mögöttes pszichológiáját próbáltuk kicsit kibontani: hogy ő miként élte meg az elmúlt egy év relatíve (értsd: az ő szintjén) gyengébb időszakát, ami végül odáig vezetett, hogy hosszas gondolkodás után a Vismával való szerződéshosszabbítás helyett a Bahrain-Victorious meggyőző ajánlatát fogadta el.
„A magam mögött hagyott időszakban belekerültem egy eléggé paradox helyzetbe – kezdte beszámolóját Valter Attila. – Az elmúlt évek sikerei után idén nem értem el kiugró eredményt, mert az elvárások nagyon magasak voltak, így viszont rosszkedvű voltam. Arra kellett rájönnöm, hogy miként lehetek boldog alapból, eredményektől függetlenül is, a saját értékrendjeim mentén. Mert ez a kettő együtt jár: ha megvan a belső harmónia, és a folyamatok a jó irányba mennek, akkor az eredmények is jönni fognak – de nem úgy, ha ráfeszülök, és az eredmény irányába próbálom az egészet görcsösen eltolni. A kettőnek együtt kell létrejönnie, mert ha az van, hogy elérsz egy nagy eredményt, utána mégis nyomorultul érzed magad, mert már a következőt hajszolod – ami adott esetben pont nem jön –, akkor az egy értelmetlen, ördögi spirál.”
27 éves klasszisunk a félreértések elkerülése végett hozzátette, véletlenül sem arra akar kilyukadni, hogy a maximalizmusát lejjebb adta volna, az extrém versenyszellem ugyanúgy dolgozik benne, mint eddig, pusztán arról van szó, hogy megtanulta jobban elengedni a görcsös, mindenáron való megfelelési kényszert.
„Egyszerűen csak egy kicsit lazábban kezelem a dolgokat. Ez alatt természetesen nem azt kell érteni, hogy láblógatva borozgatok meg szórakozom egy wellnesshotelben, elvégre idén sem hagytam ki egyetlen edzést sem, konkrétan még többet is tekertem, mint tavaly. De ahhoz, hogy az eredeti jó érzés, az igazi bringás flow megmaradjon, az elvárásaimnak egy szintben kell lenniük a teljesítményemmel: csak így lehet élvezni a versenyzést, ha ezt a fajta egyensúlyt fenntartjuk.”
Legjobb országútisunk arról a rendkívül furcsa ellentétről is beszélt, amiről már mi is sokszor írtunk vele kapcsolatban, vagyis, hogy eleve elképesztő, honnan hova jutott el magyar bringásként, és hogy alapvetően szürreális, hogy a világ legjobb csapatából kell „magyarázkodnia”, de mint mondta, a profi sportnak valahol természetes velejárója, hogy a versenyzők a sikerekkel magasra teszik a lécet, és onnantól akarva-akaratlanul is az lesz a mérce, aminek nem egyszerű mindig megfelelni.
Ezt egy kiváló, évekkel korábbi történet felelevenítésével kezdte jó barátja, a jelenleg a baszk Euskaltelnél tekerő Dina Márton társaságában.
„Emlékszem, évekkel ezelőtt, még a korai országútis éveinkben Dina Marcival volt egy beszélgetésünk a nagyratörő terveinkről, hogy ha jók leszünk, akkor egy jobbfajta kontinentális csapatba elkerülhetünk, ott már ezer euró körül haza lehet vinni, ha még szerzünk hozzá egy jó menedzsert is, akkor ő talán el tud adni minket egy gyenge prokonti istállóba… Akkor egyszerűen ez volt a realitás – és ez nem volt annyira régen! Ehhez képest az elmúlt három évben a világ legjobb csapatában versenyeztem, ami tényleg a sportág Real Madridjának számított, néha mégis úgy éreztem, mintha szégyellnem kellene magamat. Ilyet soha többé nem szeretnék érezni.”
Ati nem is tagadta, ezek fényében felszabadítóan hatott rá, amikor hivatalosan is bejelentették a csapatváltását, azokat a „vádakat” viszont kategorikusan elutasítja miszerint a Visma emiatt nem vitte volna magával a Vueltára – mint mondja, az aktuális forma döntött végül. Ami viszont leendő csapatát, a Bahrain-Victorioust illeti, ott már sokkal szabadabban és felszabadultabban versenyezhet majd, a szerepét illetően is jóval szabadabb kezet kap, várhatóan lényegesen többet mehet majd saját magáért. Ez persze örömteli hír, viszont közönségkedvencünk is tisztában van vele, önmagában még nem jelent automatikus, „ingyen kapott” vezérszerepet: azért ugyanúgy meg kell dolgozni a csapaton belül is, mint most a Vismánál. Ami a saját elvárásait illeti: „Konkrétan az, hogy ne legyenek konkrét elvárásaim – mondta félig viccesen, majd meg is magyarázta. – Nem szeretnék számszerű elvárásokat megfogalmazni saját magammal szemben, ugyanabba a hibába beleesni, mint legutóbb, mert pont emiatt jött el a mélypont az elmúlt fél-egy évben. Egy darabig ösztönösen cselekedtem a pályafutásomban, és amíg azt éreztem, hogy kettesével veszem a lépcsőfokokat, addig ez jó is volt így. Ám az idő előrehaladtával és a karrier komolyodásával a gyermeki lazaság sajnos akaratlanul is eltűnik. Most az a célom, hogy teljesen visszataláljak a legjobb énemhez, de immár tudatosan, értve azt, hogy mit miért csinálok. Végre kezdem megérteni az összefüggéseket, és azt is, hogy mindent nem lehet megérteni: nem vagyok a saját magam ellensége, amiket nem lehet, azokra már nem keresem a válaszokat.”
Valter Attiláért legközelebb a ruandai országúti világbajnokság vasárnapi férfi mezőnyversenyében szoríthatunk, október elején aztán a franciaországi Európa-bajnokságon folytatja, utolsó vismás versenye pedig az október 14-én kezdődő Tour of Guangxi lesz Kínában.
Borítókép: Facebook/Valter Attila
