Akik esetleg titkon és naivan abban reménykedtek, hogy ez az év valamilyen csoda folytán talán egy kicsit más lesz, és nem Tadej Pogačarról fog szólni megint minden, nos, azokat a szlovén zseni bántóan gyorsan rántotta vissza a rideg valóságba – legyen szó rivális versenyzőkről, drukkerekről, bárkiről. Még csak március van, s bár az UAE szupersztárja eddig csupán két versenyen indult, ez nem akármilyen két verseny volt, és Pogačar sem a Strade Bianchén, sem a Milánó–Sanremón nem hagyott kétséget afelől, hogy ez is egy olyan év lesz: egy olyan, ahol megint minden róla fog szólni.
A Strade Bianchén ezúttal a változatosság kedvéért egy 80 kilométeres szólóval verte agyon a mezőnyt (megszerezve a rekordszámú negyedik győzelmét), az pedig, ahogy az eddig hiányzó Sanremót is begyűjtötte patinás gyűjteményébe, megint csak a lehetetlennek tűnő kategória – amiről már számtalanszor bizonyította, hogy számára valóban nem létezik. Pogačar ugyanis 32 kilométerrel a cél előtt egészen komoly bukásba keveredett, nem is nézett ki jól, azonmód szakadt szettben, vérezve kellett az akkor már jó fél percre elszakadó főmezőny nyomába erednie. Ez innen sokak számára valóban lehetetlen vállalkozás lett volna, de nem neki: társai segítségével előbb visszaküzdötte magát az élbolyra, majd mintha mi sem történt volna, tempót váltott és leszakította a fő riválisokat Mathieu van der Poellal együtt, hogy a célvonalnál végül lesprintelje(!) a műfajban kiváló Tom Pidcockot. Egészen elképesztő látni, hogy Pogačar tényleg minden hangszeren játszik, és még ilyen „vis maior” esetek után sincs ellene esélye a riválisoknak.
Aztán hogy ez mennyire jó vagy nem jó, nem nyitnánk meg újra, nem is tisztünk eldönteni, de ha a kezünket a szívünkre tesszük, jó ideje nem is az a kérdés, hogy valaki nagy néha meg tudja-e lepni Pogačart (egy-kétszer nyilván igen, ő is emberből van, történt már ilyen a múltban is), hanem hogy a szlovén karrierje tulajdonképpen hány rekordnál áll meg, amikor majd a végéhez ér. De ez egyelőre nagyon messze van, hiszen még mindig csak 27 éves, iszonyatosan sok van még benne, és a nyomasztó dominanciája láttán nagyjából megtippelhetetlen, mik a limitjei, hol állhat meg a csúcshalmozás.
Főleg, hogy amint arra részletes elemzések is rámutatnak, Pogačar konkrétan presztízskérdést csinál – elsősorban saját magának – abból, hogy a bakancslistáján az összes olyan versenyt kipipálja, amelyet korábban még valamilyen okból kifolyólag nem sikerült megnyernie. Addig rángatja az istrángot, amíg előbb vagy utóbb összejön, és ez a fokú önmotiváció a páratlan képességeivel kiegészítve olyan halálos kombináció, amivel a jelenlegi mezőny egyszerűen nem tud mit kezdeni; nincs rá ellenszerük. Erre újabb tökéletes példa a hétvégi Sanremo, amely az elmúlt időszakban valóságos rögeszméjévé vált a szlovénnak (ahogy korábban több más verseny is), és most, hogy végre összejött a hőn áhított siker, annyira megkönnyebbült, hogy utána egyből ki is jelentette, soha többé nem tér vissza, legfeljebb focacciát lakmározni. Felkészül hát a következő „rögeszme”, az áprilisi Paris–Roubaix…
És azok számára, akik esetleg azt gondolták, hogy Paul Seixas – akiről nemrégiben mi is írtunk, és aki mostanában Pogačar első számú jövőbeli kihívójának tűnik, a Strade Bianchén például másodikként jött meg mögötte – személyében idővel lehet végre egy érdemi kihívója a szlovénnak, van egy rossz hírünk: sajtóhírek szerint Pogačar istállója, az UAE állítólag már most azon matekol, miként tudná leigazolni a fiatal francia szuperígéretet, aki csapattársként nyilván sokkal kevésbé jelentene veszélyt az így is egyeduralkodó szlovénre.
Borítókép: Getty
