Minden reggel elmondjuk, hány kilométert tekertünk le hajnalban.
Minden nap elmondjuk, még hány kilométer van hátra, hogy elérjük az évi 10.000-es célt.
Azon bánkódunk, hogy milyen túrát hagyunk ki éppen, hiszen nem a biciklin ülünk.
Ragaszkodunk hozzá, hogy az egész család velünk tartson a délutáni tekerésen.
Egy vagyont költünk karbonszálas alkatrészekre.
Számoljuk a kalóriákat, nemcsak azokat, amik a saját tányérunkon foglalnak helyet, de azokat is, amik a család többi tagja előtt várják az elfogyasztást.
Nevetséges statisztikákat követünk testünk fejlődéséről.
Még az autók kerekeinek légnyomását is ellenőrizzük, mielőtt elindulunk.
Folyamatosan csúnya műanyagtokban hordjuk a telefonunkat, nehogy rá essen egy csepp eső.
Soha véget nem érő bicikliversenyeket nézünk a Tv-ben, az sem baj, ha nem élő az adás.
Elfoglaljuk a szárítót újabb és újabb nedves kerékpáros ruháinkkal.
Akárhová indulunk, mindig előre küldjük a családot autóval, mi pedig biciklivel érkezünk a helyszínre.
Feltűnésmentesen újra és újra felhozzuk, hogy családtagjainknak egészségesebben kellene élniük.
Bicikliket akasztgatunk a falra és ezt művészetnek hívjuk.
Hidegre állítjuk a zuhanyt és úgy is felejtjük.
Soha nem mulasztjuk el, hogy fennhangon hálát adjunk túlárazott széldzsekinknek, holott már mindenki tudja, milyen fantasztikus.
Nem ismerünk más szombat reggeli programot, mint a biciklizés.
Rendszeresen kiszámoljuk, mennyi pénzt spórolunk azzal, hogy nem használunk autót.
Naponta több ízben kihalásszuk a hátsó zsebeinkbe rejtett nassolni valókat, és visszatesszük az üres papírt.
Aerodinamikus pozíciót veszünk fel még akkor is, ha csak a Tv előtt ülünk.
Feltöltjük a garázst olyan biciklikkel, amik meglététől a boldogságunk függ.
Kerékpáros mondásokat idézgetünk.
